FiKa - Finnországi Kalandok

… melyben veszem a sátorfámat

Mindennek vége van egyszer. Nem lehet ez másként finnországi tartózkodásommal sem; holnap végleg hazamegyek. Illene egy fergeteges írással tenni pontot az eddigi betűtenger végére. Kár, hogy pont nincs semmi kedvem írni.

A nap fényesen süt, mintha csak gúnyolódni akarna velem; tudatni, hogy hamarosan itt az év legszebb időszaka, a hosszú nappalok, én pedig nem leszek itt, hogy tanúja legyek a csodának. A tavasz ígérete lóg a levegőben, bár a helyenként 20-30 centis hó azért jelzi, hogy nem mostanában teljesedik be ez az ígéret.

Nem hiszem, hogy sok mindent tudnék írni Finnországról, amit eddig nem írtam még meg, úgyhogy… lássuk, mi minden történt velem, amióta nem írtam.

Sokáig gondolkodtam, mi legyen a kocsival. A szervizben azt mondták, hogy megjavítani nem feltételnül érdemes – teljesen helyreütni többe kerülne, mint amennyiért el tudnám adni. Felmerült, hogy hazaviszem, és legalább szétnézek egy kicsit Európában, de ahhoz meg kellett volna javíttatni, és a magyar határon bevinni is sokba került volna… és szó mi szó, nem ez a világ legmegbízhatóbb autója. Szerencsére egy megfelelően alacsony igényszintű határon túli magyar (ha jobban belegondolok, most még én is az vagyok) focitársam felajánlotta, hogy megveszi. Így igaz, hogy bagóért (kvázi egy közepesen jó bicikli áráért), de eladtam. Buktam tehát rajta, de ez az olcsó kocsik előnye; olyan hatalmasat nem veszíthet rajta az ember. (Ha nem kell állandóan szervizbe vinni, mint nekem kellett, természetesen.)

Nem volt szerencsém a 2 havi végkielégítéssel sem. Finnországban ugyanis más a törvény, ha tönkremegy a cég, ilyenkor csak 2 hét a felmondási idő.

Nagyon úgy tűnt, hogy ez a február nem az én hónapom. A már korábban ismertetett pech-szérián túl egyéb apróságok is megzavarták a köznyugalmat: a nagy hidegben elszakadt a bicikli váltóbowdenje (tekertetek már fagyos latyakban, 30 centis hóban dombon fölfelé a legnehezebb fokozaton?) és míg megpróbáltam otthon megszerelni, egy óvatlan ajtónyitáskor a huzat egy vázát is összetört a lakásban (kellemes puzzle volt összeragasztgatni).

Noha eddig nem említettem, nekiálltam Nokia-részvényekkel kereskedni, mivel kifigyeltem, milyen sávban mozog, és a megfigyelés egy hónapja alatt teljesen megbízhatóan ugrált. Nekem pedig, ezen felbátorodva, sikerült azelőtt beruháznom egy nagyobb summát részvényekbe, hogy az árfolyam ész nélkül zuhanni kezdett volna, olyan mélyre, ahol valamikor novemberben, még a szeptemberi toronyrombolás utóhatásaként tanyázott. Csak figyeltem, ahogy a pénzem napról napra veszíti az értékét… De aztán eljött a március, feloldódott az átok és sikerült egész kellemes nyereséggel eladnom a részvényeket. (De aztán sajnos vettem még… nem kellett volna – A szerk., 2014.)

Apránként eladogattam a cuccaim nagy részét is. Nem gondoltam volna, hogy a legnagyobb kereslet a virágaimra lesz, de úgy látszik, a szorgalmas gondozás megtette a hatását. Maradt persze pár dolog, amit nem tudtam eladni, de ezekkel is szerencsém volt; egy volt egyetemi csoporttársam épp most ment haza autóval, és hazavitte ezeket.

Szép lassan elvarrogattam magam mögött az itteni szálakat. Kijelentkeztem az országból, bejelentettem a postán, hogy ezután továbbítsák a leveleimet Magyarországra, és még adóbevallást is készítettem volna, ha hagyják.

Persze a sok tennivaló mellett jutott idő a szórakozásra is. Az előző hétvégén megint mökkibe mentünk, aminek a részletes leírásától most megkímélem magamat. Ez alkalommal nem tudtunk lékbe mászni szauna után, mert túl messze volt ehhez a tó, így csak ruhátlan kinntartózkodással illetve meztelen hóbahempergéssel hűthettük magunkat. Szombaton egy 3-4 órás erdei túrázással áztattuk szét a cipőinket, vasárnap pedig egy közeli sípályával örvendeztettük meg magunkat – mindez gyönyörű téli időben. Azt hiszem, szép búcsú volt ez Finnországtól.

Gyakran elvágyakoztam innen, unva a júniusi hideget, a hosszú telet, hiányolva a napfényt, de soha, egy pillanatra sem bántam meg, hogy kijöttem, és itt, a sarkkörhöz ily közel töltöttem majdnem másfél évet az életemből. Sok élménnyel, tapasztalattal és baráttal lettem gazdagabb. Sok viszontagságot kellett legyőznöm, és elképzelni sem tudom, mi lett volna velem a barátok segítsége nélkül. Csak remélni tudom, hogy összesodor még velük az élet.

… melyben beteljesedik a végzet

Végre fellélegezhetek. Elvonultak fölülem a balsors katasztrófát ígérő fellegei. Beteljesedett a végzet.

Hárman voltunk, konvojban. Elöl a Tóth-Bodnár-Tóth duó közepe az új autójával, középen egy finn haverja a Tóth-Bodnár-Tóth formáció régi autójával, hátul pedig én, a Vörös Rettenettel. Egy autókereskedő felé tempóztunk, ahol Tóth-Bodnár-Tóthék már megállapodtak korábban, hogy mennyiért adják el nekik a régi autójukat, én pedig csak kívácsi voltam, hogy egy kereskedő mennyit tudna adni az enyémért. Máig sem értem, hogy javaslatom ellenére mi szükség volt a finn gyerekre, mert megoldhattuk volna, hogy két kocsival megyünk és eggyel jövünk, az új kocsit pedig békében hagyjuk pihenni. Nem így történt.

Lámpás kereszteződés, lejtőn le, jeges úton, 70 km/h-s sebességkorlátozással.

Az első autó átsuhan, s mire a kereszteződés közepére ér, zöldről sárgára vált a lámpa. A középső autót ekkor nem sok választja el a lámpától. Nem kétséges, hogy még simán átjut a sárgán – és, mivel ekkor a féklámpái sem virítanak, senki sem gondolná másként. Ami kétséges, az az én autóm, aminél már rezeg a léc, hogy már piroson megy át. De úgy gondoltam, ha már konvojban megyünk, maradjuk együtt: gyorsítok hát. Felfelé nézek, a lámpára, még sárga, oké, már mindjárt ott vagyok, előre nézek, kicsit lefelé, hát ott áll békésen a finn vezette autó.

Áll!

A sárgánál!

Taposom a féket, mint a veszett, csúszik a kocsi (emlékeztetőül: enyhén jeges az út, lejtőn lefelé megyek, egy kicsit gyorsabban, mint a megengedett 70 km/h, és lehet, hogy mégis jó lenne, ha minden gumim szöges lenne). Látom, hogy ez már nem áll meg időben, oldalra kapom a kormányt, hogy sávot váltsak, de már késő: csatt!
Nem jutottunk el a kereskedőig. A Vörös Rettenet vérző és betört orral hunyorgott, a nagy ijedtségtől elfolyt a hűtővize és megindult a vajúdás. Az eladósorban lévő autó sem úszta meg karcolások nélkül, s bár jobban járt, mint az enyém, mégse állhattunk vele oda a kereskedőhöz, hogy itt van, vigye, és fizesse a már kialkudott árat. 

Az anyagi következményektől és a dolgok elrendezésének ismertetésétől most eltekintek, részben, mert nem kívánok anyagiakról mesélni, részben pedig, mert most jött a főnök és mondta, hogy mindjárt le kell törölnünk mindent a számítógépről.

Közeleg a vég…

… melyben megszólalnak a végzet harsonái

Egészen megszoktam már, hogy az ablaktörlő lapátja állandóan ide-oda jár. Igaz, segítette a könnyű hozzászokást, hogy az elmúlt két hét elég nedves volt; ha nem köd volt az olvadó hótól, akkor az eső esett.

Beletekintettem egy kicsit a motorházba, lokalizáltam a lapátokat vezérlő kábeleket, de azon kívül, hogy tele van az egész trutyival és főleg tűlevelekkel, nem láttam rendellenességet, szóval pusztán logikai alapon nem jöttem rá, mi lehet a gond, a lelkes tisztogatás pedig nem segített. A csomagtartó zárját, mely befagyott, úgy javítottam meg, hogy két órára beálltam egy bevásárlóközpont fűtött garázsába – a zár pedig hipp-hopp, ki is olvadt. A jégpáncél is leolvadt az ablakokról, bár rögtön újra is generálta magát hazafelé menet. A kerékkel pedig úgy döntöttem, nem foglalkozom, úgysem lesz kötelező a téli gumi hamarosan, akkor lecserélem a másik hármat és meg van oldva, legyen a következő tulaj baja az eldeformálódott csavar. Csak az a lapát, az ne mozgolódna annyit... Egészen vidám, amikor kihajtom (hogy ne kopjon le a gumi a száraz szélvédőn), és integet a levegőben a szembe jövőknek. Nyilván nem néznek hülyének.

Szóval a kocsimmal nem történt semmi rendkívüli, bár egy baljós előjel továbbra is ott lebeg felette: a rendszáma: FAL 821... Gokarttal mentem már falnak életem során, remélem, az semlegesíti az óment.
A lakótársam kocsija már nem volt ilyen szerencsés, az oldala találkozott egy villamos orrával, és gondolhatjátok, melyik jármű volt erősebb. Szerencsére neki semmi baja, viszont az autó eléggé morcosan néz ki. És, mivel – magyar rendszámú kocsiról lévén szó – most járt le az az idő, amíg itt használni lehet, ezzel a tropa kocsival vezetett haza a srác Magyarországra. Vidám lehetett.

Mint ahogy az én sorsom is vidáman alakul.

Meg vannak ugyanis számlálva a napjaim.

Sajnos nem ismerem ezt a számot, de remélem, jó nagy. Sokkal kevesebb azonban azoknak a napoknak a száma, amiket még Finnországban töltök. Az egyik lehetséges eset, hogy már március elején hazamegyek; amennyire ilyen kijelenthető, végleg.

A múlt hét elég hajtósnak ígérkezett a munkahelyen, épp a határán voltunk egy nagy üzletnek, végre el lehetett volna adni a programot, amit itt tákolgatunk, s természetesen elég sok mindent kellett volna összekalapálni, hogy zökkenőmentesen menjenek majd a dolgok. Még – Sztahanovista érdeméremért küzdve – csütörtök éjszaka is bent voltam, egész hajnali 5-ig ügyködtem lelkesen. Aztán amikor péntek dél körül, némi alvás után visszajöttem húzni az igát, láttam, hogy mindenki csak lézeng, felszabadult, a sarokban egy üres pezsgősüveg... Kérdezték, hallottam-e a hírt. Milyen hírt? Hát, hogy vége. Nem kell már javítani a programon, jó nekik így is, vagy mi van?
Nem pont ezt éreztem a levegőben, de hát ki tudja, milyenek a finnek... Mivel csak néztem értetlenül, beavattak a részletekbe is. Az egyik fő befektető úgy döntött, hogy kiszáll, és nem pumpálja tovább belénk a pénzt, így aztán tönkrementünk. (Mondjuk nem értettem teljesen, hisz pont most állt volna pénz a házhoz, de kiderült, hogy mivel így tisztázatlanok a tulajdonosi viszonyok, nem tudjuk eladni a programot.) Hát így mennek a dolgok a legversenyképesebbnek ítélt országban.

Ami pech, hogy még mindig csak próbaidőszakon vagyok, vagyis bármikor lapátra kerülhetek, illetve ha kirúgnak, nem kapok egy fityinget se búcsúként. Mikor ezt elmondtam a főnöknek is, rögtön ment és írt egy papírt, miszerint januárban már megállapodtunk, hogy vége a próbaidőszaknak... Nem tudom, hány főnök tenné meg ezt (igaz, nem saját zsebből fizet majd ki), mindenesetre az enyém megtette, így, ha minden jól megy, még két havi bért kapok munka nélkül, ami, valljuk be, nem is rossz kompromisszum.

A dolog tanulsága, hogy az ember ne dolgozzon sokáig éjszaka.

… melyben megtalálom az elgurult gyógyszert

Nagyon úgy tűnik, hogy viszonylag ép elmével sikerült átvészelnem a fényhiánnyal járó depressziós időszakot. Az agybaj jelei helyett csak újabb ráncokkal gyarapodott az arcom, és egyre ritkábban jönnek fehér ruhás emberek, hogy egy nagy köpenybe bújtassanak, injekciót adjanak és bezárjanak egy gumiszobába. A tél legsötétebb időszaka megint mögöttünk van – és idén először kisütött a nap is. 

Nosza, ki is mentem a tengerpartra, hogy csináljak pár fényképet, de a gép, mielőtt esélyt adott volna, hogy próbálkozzak, bejelentette, hogy mégse félig van töltve az aksija, mint azt korábban jelezte, hanem üres... így el kell hinnetek, hogy nagyon szép volt. Aggodalomra azonban semmi ok! Egyrészt a kutya, amelyik odafutott hozzám, csak haverkodni akart, és a gazdája is viszonylag hamar abbahagyta azon fejtegetését, hogy milyen fura, hogy a tegnap esti szél, ami sudár fenyőket is derékba tört, elfújta a jeget a tengerről. Csak helyeselni tudtam, hisz eme témában épp három perccel korábban okosított ki egy másik bennszülött, aki hirtelen felbukkanva, váratlanul örvendeztetett meg agyfunkciói verbális megnyilvánulásaival, majd továbbállt, feltehetően, hogy másokkal is ilyen jót beszélgessen. Másrészt egy héttel ezelőtt is kimentem egy kicsit a playára sétálni, akkor csináltam is jó pár képet - igaz, akkor nem volt nap, és a tenger is be volt fagyva. (További képek itt - A szerk., 2014)

Azt hiszem, azt még nem is mondtam, hogy új fényképezőgépem van. Mallorcán leejtettem a régit, azóta nem remekelt igazán, így elvittem hát a helyi Toshiba, ahol meglepő módon egy arany Darth Vader mellszoborral találkoztam, meg egy Lea nevű nővel, aki, bár távolról sem úgy nézett ki, mint Leia hercegnő, elmondta, hogy ők nem foglalkoznak javítással, ezért azon nyomban el is küldte a gépemet Németországba. Telt-múlt az idő, már épp eszembe jutott, hogy rákérdezek, mi van, amikor telefonáltak, hogy nem javították meg a gépet. Kapok helyette egy újat. Hmm, az nem baj. Annál is inkább nem baj, mert ez érezhetően többet tud, mint a régi, nekem pedig egy fillérembe se került a csere... Legalább valami jó is történt velem abban a stresszes időszakban, valami kompenzálhatta egy kicsit azokat a megpróbáltatásokat, amiken átmentem.

Természetesen az autóm a legkreatívabb a problémagyártásban. Csak így hirtelen három új, vele kapcsolatos élményemről tudok beszámolni.

Az első – mely nem is annyira a kocsi hibája –, hogy árokba hajtottam vele. A szitu a következő. Este 7, megyek vendégségbe szülinapra Nóráékhoz, lefelé egy lejtőn, ott kellene leparkolni valahol. Mivel már többször voltam ott, tudtam, hogy talán érdemesebb lejjebb menni, a lejtő aljára, akkor nem kell majd induláskor a kézifékkel szerencsétlenkedni, arról nem is beszélve, hogy ha éjszaka befagy az út, akkor az nem kimondottan segít rá a kézifékes indulás hatékonyságára. (Ne felejtsük el, kerékcsere volt, a négy gumi közül az egyik első nyári, vagyis nincsenek benne szögek – mert a finnek téli gumijai szögesek –, így nem egyenletesen kapaszkodnak a kerekek... szóval jobb, ha egyszerűbb megoldást választunk.) Ledöngetek hát a lejtő aljára, nem túl vastag az út, viszont húzódik mellette kis hóval fedett földsáv. A terv, hogy majd jól megfordulok Y-nal, kivitelezhetőnek tűnik. Lelassítok, kanyarodok balra, lemegyek a betonútról, hogy visszatolatáskor több helyem legyen, majd minden megfontoltság nélkül huppanok egy nagyot. Mi a fene? Ferdén áll a kocsi. Eltűnt az eleje. Próbálom a rükvercet, hatástalan. Kikászálódok, látom ám, hogy amit földsávnak hittem, az egy árok volt, színültig tele hóval, sőt, még annál is jobban, pusztán a tökéletes álcázás kedvéért. Szerencsére nem egyedül kellett megoldanom több száz kiló kiemelését az árokból, kihúzattuk a szülinaposék terepjárószerűségével, ami a pokol bűzös leheletét okádta, mert Misi, a balga belga elfelejtette kiengedni a kézifékjét.

A szerviznek két hetébe telt, míg a zátonyra futott kerekemmel végre kezdett valamit, addig kellett nyári gumival közlekednem a januári fagyokban. Állítólag csak el volt rozsdásodva, nem tartotta jól a gumit, azért eresztett le, amikor a három centis jéghegy végigsúrolta. Megragasztották, most már elvileg jó. Természetesen a csomagtartó zárja befagyott (vagy tönkrement, bele se tudom dugni a kulcsot), úgyhogy az utastéren keresztül pakoltam be a csomagtartóba a koszos (és nehéz, legalábbis egy kézzel rakva, ügyelve, hogy se a ruhámat, se a kocsit ne koszoljam össze) gumit. Mit mondjak, boldog voltam.
Irány a meló, utána haza. Egyszer csak fura hangot hallok – elindul az ablaktörlő. Azóta se tudom leállítani. Ha a kocsi motorja megy, az ablaktörlő is kötelességének érzi, hogy működésbe lendüljön. Az összes eredmény, amit el tudok vele érni, hogy meg tudom gyorsítani, de semmi több. Ez péntek délután volt, a szervíz már bezárt, remek. (Hogy örültek volna, hogy még aznap visszamegyek.)

Jött a hétvége, sütött a nap (csalóka módon mínusz 10 fok körüli a hőmérséklet), gondoltam, elkövetem életem második önálló kerékcseréjét. Habár az első nemcsak tovább tartott, mint egy Forma-1-es kerékcsere, de feltehetően tovább, mint egy teljes futam, naivan úgy gondoltam, ezen a téren már nem érhet meglepetés. A megfelelő célszerszámok alkalmazásával elkezdem meglazítani a csavarokat, negyedórányi kínlódás és precízen kivitelezett taekwondos rúgások után a négyből hármat sikerült is elindítani a fényesebb jövő útján, de a negyedik csak nem akart meglazulni. Nem úgy van az, le kell jönnie! Én raktam rá, márpedig én nem vagyok erősebb magamnál! Újabb negyedórányi rugdosás, a csavar nem lazul, viszont a feje határozottan elveszítette azt az imádott hatszögletű alakot, mely lehetőséget ad arra, hogy bele lehessen kapaszkodni. Most már csak forog körülötte a kulcs. Remek. Éljenek a csavargyilkos kulcsok! Made in USSR!

Maradt hát a nyári gumi… és a tanulság, hogy -10 fokban nem szerelünk semmit, mert meg van fagyva minden.
Azt már pusztán érdekesség gyanánt írom le, hogy mióta rájöttem, hogy a meleget rá lehet nyomni az ablakra, azóta mindig fagyott pára fogad az autóban, és csak vastagszik a jégpáncél. A legdurvább most hétvégén volt. Mikor elindultam, még rendben volt minden ablak, kivéve a hátsót. Gondosan, a vizuális információszerzés fontosságának tudatában rá is irányítottam a fűtést az ablakokra. Az átmenet folyamatos volt. Alig hat perc telt el ahhoz, hogy ne lássak mást, csak a közlekedési lámpák fényét, illetve meg tudtam különböztetni a havas részeket (fehér folt) minden mástól (sötét folt).

Na jó, hazudok. Az első szélvédő alján, úgy 2 centi vastag sávban tiszta volt a kép, ott ki lehetett látni. Szerencsére csak nyolc percig tartott az út, így azt a két életveszélyes percet emlékezetből, illetve a fejemet a kormány magasságában tartva vezettem.

Szóval érdekes élmény mostanság a vezetés. Míg kívül az ablaktörlő serényen dolgozik a csontszáraz szélvédőn, addig én belül lehelem és törölgetem a (jó esetben megolvadt) párát.

Ha minden jól megy, akkor száraz idő lesz, mínusz pár fok és hó addig, amíg meg nem szerelik a kocsit, mert ekkor tudok a mocsáron keresztül is munkába járni, megspórolva ezzel a több, mint félórás kerülő utat. A szárazság és a hideg ahhoz kell, hogy ne a latyakot dagasszam, a hó pedig ahhoz, hogy lássak valamit, mert a kivilágítottság itt sem a lápvidékek jellemzője.

… melyben egészen a torgyánjózsefségig viszem

Az aktuális rész tartalmából:

Norberto az új évet is azzal kezdi, hogy a meleg északra repül. Az utazás természetesen már az első percektől izgalmas: még a vonaton, a kupé utazóközönségének szeme láttára írásos kommunikációt kezdeményez vele egy huszonéves, kellemes külsejű nő a párás vonatablakra írt „Hogy hívnak?" nyitómondattal, majd másfél órás írásváltás után megígéri, hogy majd emailt is ír. (Azóta is kapom – A szerk., 2014.)

Hősünk utolsóként ér a repülőtérre, éppen csak engedik még felszállni. A repülőn sok ismerőssel találkozik. Ennek köszönhető, hogy amikor az arab terrorista bejelenti, hogy a fejében kézigránát van, és a foga kihúzásával, ezzel saját feje és az egész repülő felrobbantásával fenyegetőzik, egyesítve erőiket könnyűszerrel kihajítják egy nyitva felejtett vécéablakon.

Az autóval persze megint baj van. Ha a Titanicot is elsüllyesztette egy jéghegy, egy Seat kerekével könnyen elbánik. A defektes keréknek köszönhetően Norberto elköveti élete első önálló kerékcseréjét. Hogy a saját futóműveit se kímélje, viráglocsolás közben belelép egy rajzszögbe, s nagy önuralomra van szüksége ahhoz, hogy ne kezdjen el vérezni.

Megy a munka is. Habár Norberto otthon sem pihent, hisz nem szabadságon volt és így szorgalmasan dolgoznia kellett, örömmel konstatálja, hogy közvetlen felettese, Ernesto, csak pár mondat erejéig foglalkozik azzal, ami miatt hősünk két hétig zavartatta magát, majd rögtön újabb kihívások elé állítja. Pár nappal később jön két öltönyös, akik nincsenek kapcsolatban a kolbászüzemmel, s akiknek el kell magyarázni, hogyan működik a program egy része. Norbertót jelölik ki a feladatra, pedig nem is beszéli a helyi nyelvet. Természetesen a program sem működik tökéletesen, de neki, tanári múltjával már sokszor kellett hasonló problémákat megoldania és elegánsan mellébeszélnie, így most is sikerrel veszi az akadályt.

Miközben Pedro kicsapong, végképp nyoma vész az ír nőnek, akivel még egyetlen epizódban sem találkozhattunk, és ezután már nem is fogunk. Nem nagy kár érte. Életjelt ad viszont az eltűntnek hitt észt-orosz lány, de ennél többet nem lehet kihúzni belőle. Nem úgy az arab terroristából, aki feltűnik a helyi hatemeletes World Trade Center környékén, és ismét fogai kihúzásával fenyegetőzik. Finn fogorvosok teremnek a helyszínen és módszeres alapossággal kiporszívózzák a fejéből az agya helyére rejtett kézigránátot, majd bebetonozzák a fogait. (Később, mint ahogy főhősünkkel, Norbertoval is tették, cselesen két számlát küldenek neki, másfél hónap különbséggel, csak hogy ha az első befizetése után azt hinné, még viszonylag olcsón megúszta, később csalódnia kelljen.)

Habár a felszínen minden rendben Miguel és kedvese között, a háttérben egyre több a feszültség, így a pár úgy dönt, mellékállásban áramszolgáltatással keresik a betevőt. (Azóta is együtt, a mellékjövedelemből két csemetére is futotta – A szerk., 2014.)

Louisa továbbra is munkanélküli, így sok ideje van arra, hogy finom tortát készítsen. Louisa és Carlos kapcsolata fölött is eljárt az idő, így Louisa komolyan elgondolkodik egy neves művész azon ajánlatán, hogy legyen aktmodell, habár pénzt nem is ígért neki. (Azóta Louise és Carlos isten színe előtt is egybekeltek, a neves művész pedig sajnos nem kapta Louise-t cerkavégre – A szerk., 2014)

A hétvégén mind összegyűlve évkezdő házibulit ülnek, ahol Norberto sok egyéb mellett megtudja Migueltől, aki a külföldi miniszter szerepében pózol, hogy ő a második vidéki. Erőt vesz magán és egészen a torgyánjózsefségig viszi.

Norberto megtudja ezen kívül, hogy habár mindig olasznak nézik, neve vélhetően orosz eredetű, amit Csajkovszkij Vakula, a kovács c. operájára és a Vakula kapitány nevű orosz hajóra alapoz. Megtudja még, hogy lehet egy ingyen biciklije, ha lefűrészeli róla a lakatot. Ennek annyira megörül, hogy még az egyébként eredménytelen hokiütővásárlás alatt is mosolyog.

Amúgy minden rendben vele, szellemi állapota kielégítő.

… melyben ideje indulni

Amikor ebédidőben, az egyetlen napszakban, amikor természetes fény érhet, nem látom a napot, mert nem emelkedik magasabbra, mint a fenyők teteje – már ha egyáltalán nem takarják eleve felhők –, akkor ideje téli álomra vonulni.

Hazamegyek ismét két hétre, bár nem adhatom át magam a pihenésnek. Új munkahelyemmel abban állapodtunk meg, hogy az otthoni időszakot egy új technológia megismerésével töltöm, és annak kikísérletezésével, hogy azt miképp tudnánk mi is felhasználni.

Hogy mi is történt velem mostanában?

Minden megy a szokott kerékvágásban. Sajnos az a szép parkerdő, ami korábban oly sokszor sétára csábított, már messze van, és bár vannak a közelben fák – hogyne lennének – azért ez mégsem ugyanaz.

Mégis, ha lehet, kimozdulok otthonról, hisz ha kiterjedt erdőség nem is, fagyott mocsár van a közelben...

... és a tengerpart sincs olyan messze.

Hogy ne unatkozzak, autóm szerencsére időről időre újabb és újabb kihívásokkal szembesít. Kimondottan izgalmas például úgy vezetni, ha a szélvédőre belül lecsapódó pára azonnal meg is fagy (mert a fűtés az első percekben hideget fúj be a motortérből), és csak az alsó hat centis sávban lehet kilátni… ehhez persze le kell csúszni az ülésben annyira, hogy nagyjából a kormánykerékkel egy magasságban legyen a fejem. Még szerencse, hogy ismerem a kanyarokat – bár ez sem segített rajtam sokat, amikor tükörjégre fagyott az út, és hiába tekertem a kormányt, hiába nyomtam a féket, a kocsi csak csúszott előre…

Kicsit elegem van már mindenből. Az ismerősök és barátok egy része szép lassan végleg hazahúz, ám szerencsére más részük még itt van – nem is tudom, mi lenne velem, ha nem tudnám legalább az időm egy részét velük tölteni, kártyázással, társasjátékkal, bulival és közös sportolással.

Ideje letennem a lantot idénre. Jövőre újra megpengetem.

… melyben beleszagolok a szoftverfejlesztésbe, ahogy a kicsik csinálják

Talán észrevehettétek, nem íródnak olyan gyakran az élménybeszámolók, mint korábban, és ennek a sötéttel és trutyival együtt járó kedvetlenségen túl az az elsődleges oka, hogy a munkahelyen bizony dolgoznom kell. Majdnem napi 8 órában. Nem is értem...

A korábbi munkám és eközött körülbelül annyi a különbség, mint egy saját gyerek gyártása és valaki más gyerekének a pelenkázása között.

A Nokiánál teljesen magamtól kellett megálmodnom és felépítenem egy rendszert, ráadásul olyan munkatempót diktáltak, hogy még egy szerény értelmi képességű lajhár is be tudta volna fejezni a feladatot határidőcsúszás nélkül. Ennek köszönhetően élveztem, ha csinálnom kellett valamit, és pontosan tudtam, mit csinálok, átláttam az egészet a legapróbb részletekig. Itt már egy félig kész, komplikáltan (bár ügyesen) összetákolt rendszert kell bővítgetni, javítgatni, tesztelgetni úgy, hogy még azt se igen mondták el, hogy mi hogy kapcsolódik össze. Alig négy-ötféle, egymástól üdítően eltérő logikájú programozási nyelven kell egyidőben ténykedni, teljes hát a bábeli zűrzavar. Az se segített, hogy ezek közül magabiztosan csak 2-3-on voltam képes korábban programozni, de már az elején szükség volt arra, hogy a másik kettőn is ügyködjek valamit. És még azokon a nyelveken is, amiket ismertem, olyan dolgokról volt szó, amiket nem ismertem. Nem tudtam, hogy mit kellene tudjon a program; amit már tud, azt hogyan tudja; mi a rossz abból, ami kész van és mi a követendő út a problémák megoldásában. Anélkül kellett egy házhoz hozzáépítenem dolgokat, hogy legalább valami tervrajzszerűséget láttam volna a házról, vagy tudtam volna, hogy milyen panelekből kell építkezni. Úgy adják még most is a feladatokat, hogy a megoldáshoz szükséges információkat nem kapom meg. (Üdv a szoftverfejlesztés világában, kisfiú! – A szerk., 2014.)

Az első hónapban komplett hülyegyereknek éreztem magam.

Másfél hónap múltán azért időnként már tudom, hogy mit és miért csinálok.

Maga a munkahely (a munkavégzés helye) sem túl jó. Ablak egyáltalán nincs, a programozók egy kis helyiségben egy asztal körül ülnek, miközben az előtér kong az ürességtől. A neonlámpáknak és az állandó képernyőbámulásnak hála 8 óra munka után ki van készülve az ember szeme. A bejáratnak háttal ülök, mögöttem egy üvegfal, amin keresztül mindenki láthatja, hogy épp mi folyik a monitoromon, szóval tényleg csak módjával lehet mást csinálni. Nem csökkenti a stresszt az sem, hogy egész nap csak angolul tudom megértetni magam, és se én, se a finn kollégák nincsenek a topon angolból.

De hát ezzel fejlődik az ember. Lassacskán azért beleszokok. És azt hiszem, sok szempontból még mindig sokkal jobb, mint ha otthon dolgoznék. Mások elmondása alapján valami hasonló várna, csak napi 10-12 órában, kevesebb pénzért.

Persze nem csak negatívuma van a munkahelynek. Egyrészt, a már korábban említett laza munkaidő: mostanában fél 10 körül érkezek be, 5 körül hazajövök, és közben még tartok egy fél-egy órás munkaszünetet. És meg kell valljam, pozitivan csalódtam a finnekben. Nem mondom, hogy ugyanolyan jellegű kapcsolatot ki lehet alakítani velük, mint másokkal, de a munkatársaim legalább normális emberek, nem csodálkoznak például, ha köszönök nekik; sőt, egész jól el lehet beszélgetni némelyikükkel. Még a humorérzék verbális megnyilvánulásával is találkozok időnként.

A magánéletem egyik legizgalmasabb mozzanata, hogy eladom a hűséges olvasóim szemében már-már kultikusnak hazudható mosógépet és a csillárt. Talán ne merüljünk bele a részletekbe. Meg van pár más dolog, amiről talán majd máskor. Talán még idén. Bár mostanában nem érzem túl motiváltnak magam az írásra.
Most ennyire futotta. Kellemes hógolyózást.

… melyben olcsó hús levét kóstoljuk

Amint leesett az első hó, az én spanyol kocsikám megijedt. „Jaj! Mi ez a fehér, ami esik az égből?!" - gondolta, majd rövid gondolkodás után megbokrosodott.

Eddig a népmesei hagyományokat sem követő fiktív bevezető, ám úgy érzem, elég nagyok vagytok már, hogy megtudjátok a véres valóságot.

Helsinki, 18 óra 48 perc, sötétség, zuhogó eső, 0-1 fok körüli hőmérséklet, metsző szél. A frizurám még mindig tartós.

Mit sem sejtve vezetek, reményeim szerint focizni megyek. De az autómat nem érdeklik a reményeim; szép lassan, folyamatos gáznyomási kísérleteim ellenére lelassul, majd (megjegyezném közben, hogy a történetnek ez a része párhuzamos cselekményvezetésű, így míg a kocsi lassul, addig én az intő jelekből szakértően olvasva bekanyarodok a legközelebbi parkolóba. De térjünk vissza az autóhoz, ami) megáll. Igaz, eddigre én is levettem a lábam a gázról (a parkolóban állva már minek nyomjam?), úgyhogy a megállásért nem hibáztatható egyedül a kocsi. Ott csücsültem az autóban, gondolkodtam, mi lehet a baj. Indítom: cöcöcöcö-brum-brum-cöcö-brum-cöcöpppt-puh-puh. Ezt párszor (értsd: harmincszor) eljátszottam, egyre kevesebb lett a brumok száma, majd a cöcöcöké is, és a végére már csak a puh maradt. Nem akart beindulni.

Mit lehet tenni?

Gondolkodtam: a focira már nem úgyse érek oda... úgyhogy próbáljuk betolni! Ezt magam se gondoltam teljesen komolyan, de amint megláttam, hogy a kocsi mögött egy nagy és mély víztócsa áll (folyamatosan esett az eső), amiben némi félszilárd halmazállapotú latyak (reggel még hó esett) teszi teljessé a csendéletet, ráadásul lejtőn felfele kellene tolni a kocsit, elvetettem az ötletet. Menjünk haza, abból baj nem lehet, aztán majd csak kieszelünk valamit. Mentem-mendegéltem, és miközben az eső kopogott a kobakomon azon gondolkodtam, hogy a félórás kerülő utat válasszam, vagy a negyedórás egyeneset, ami mocsáron, erdőn, és kis, híddal gyengén felszerelt talajvíz-elvezető árkon keresztül vezet. Valami homályos kalandvágytól vezérelve ez utóbbit választottam.

Gyorsan keresztülküzdöttem magam az égig érő füvön, a környéken fekvő önjelölt ipari szemétlerakóban lelt szutykos deszkadarab segítségével eszkábáltam egy hidat az árokra, átcsörtettem a karban nem tartott erdőn (ekkor kezdett eljutni az agyamba, hogy azért mégse minden erdő szép, és hogy a civilizációnak is megvannak a maga előnyei) és hamarosan hazaértem. Bekötöztem magamon a vadon rajtam ejtett sebeit, megvarrtam a szétszakadt ruhákat és lemostam magamról a sarat, de mindezek a pótcselekvések se feledtették el velem, hogy valamit kéne csinálni a kocsival. Talán hazavontatni?

Telefon Anti haveromnak (a lakótársam ekkor épp Magyarországon volt), nincs vontatóbütyök a kocsija farán, nem tud vontatni. Na meg kötele sincs. Elmesélem, mi a gond. A háttérből egy női hang (az ott vendégeskedő ezermester nagymama) intelligens kérdést tesz fel: "Van benne benzin?" Hmm. A mutató a negyede körül járt, de... sose lehet tudni. De hogyan vigyünk benzint a kocsimnak? Neki nincs kannája. Nekem sincs. Míg én felszerelem magam üdítős- és öblítős flakonokkal, ők jönnek értem. Bepattanok, irány a benzinkút, közben rövid és kedélyes beszélgetés a nagyival, aki nagyon fájlalja, hogy amikor Finnországban jár, mindig rossz az idő. Nem lepődök meg, ez az ország már csak ilyen. Megtöltöm a kannákat, irány a parkoló és az autóm. Indítási kísérletek újra, de a Microsoft-féle hibaelhárító módszerbe (kilép és újraindít) vetett hitem eloszlik, autókon nem működik. Nosza, öntsük bele a benzint. A benzin visszafolyik, valahonnan a karosszéria mögül, rá a cipőmre (ami még most is benzinszagú). Nem jut elég mélyre a flakon szája. Egér ne kezdjen elefánttal... Cső kellene; és van, amikor igenis a méret a lényeg. Csakhogy ritkán szériatartozék nálam bármiféle csőféleség. Na jó, bepakolom a kocsi csomagtartójába a benzines flakonokat, szerencsére csak 5 percig kell a zuhogó esőben a csomagtartó zárjával babrálni, utána véletlenül nem figyelek oda, és egy laza csuklómozdulattal sikerül bezárnom. Haza.

Este 10. Nem hagy nyugodni a dolog.

Egy cső kellene.

Vagy MacGywer.

A cső talán könnyebben beszerezhető lesz. És szikra gyúl az agyamban: a hullazsák! Alig 1 év után végre eljött a túlméretezett szemeteszacskó ideje! (Tudtam én, hogy felhasználom még valamire!) Leszakítok róla egy darabot, összegöngyölöm, celluxszal összeragasztom: kész a cső. Mivel a méreteket nem tudtam fejből, többféle átmérőjű verziót is legyártottam, illetve alternatív megoldásként 2 egymásba tolt WC-papír-hengert és egy alul is kilyukasztott Plussz-os dobozt viszek még magammal.

Éjszaka 11. Nincs melegebb odakint. Felpattanok a bringára, csontig ázok mire odaérek, de sebaj, a bringával ellentétben hajthatatlan vagyok, ha az elméleteim gyakorlati életképességét kell megvizsgálnom. Kinyitom a csomagtartót (kivételesen gyorsan megy), kiveszem az egyik kannát, óvatosan ráhúzom a csövet a szájára, majd az egészet beirányítom a lyukba, merészen adagolni kezdem... és elkezd kifolyni megint. Kicsi fazonigazítás, kicsit lassabban öntöm, és lám: sikerül! Beleöntök vagy 2-3 litert, közben ázok az esőben, amiről eszembe jut: ugyan vizsgáljuk már meg, van-e értelme itt marháskodni? Beülök a kocsiba, indítom: cöcöcö-brum-cöcö-brum-brumm-cö-brum-BRUMM-BRUMM!

Beindult!

Na, most mi legyen? A csomagtartó nyitva, a flakonok szanaszét, a bringa 3 méterrel arrébb rozsdásodik... Mielőtt elmondom, mit tettem, el kell mondjam: logikus lélek vagyok. Hiszek abban, hogy ha egyszer „megjavítunk" valamit, akkor az „megjavult" állapotba kerül, és ott is marad. És én azt hittem ekkor, tényleg csak a benzinhiány volt a baj, így... és ne ítéljetek el érte... leállítottam a kocsit. Ha egyszer beindult, másodjára is be kell indulnia. A bringát elvittem a biciklitárolóba. Beleöntöttem a maradék benzint is a tankba. Bezártam a tanksapkát. Bezártam a csomagtartót (ezúttal 15 percig tartott, ebben az időtartamban végig a kocsi mögötti latyakos tócsában álltam, az eső esett, a szél fújt, a kezem lefagyott - talán ezért nem éreztem, hogy melyik is volt az a mozdulat, amivel végülis sikerült bezárnom). Beültem a kocsiba. Indítottam: cöccöccöö-puh.
A következő 10-20 indítási kísérletben sem kaptam sok brummot. Ott ültem a kocsiban, néztem, ahogy az eső veri a szélvédőt, az isten meg engem. Vagy negyedórát meditálgathattam ott csodára várva, közben időnként pár indítási kísérletre szánva el magam – ezzel a maradék energiát is kiűzve az akkumulátorból. Belevertem a fejem egy párszor a kormányba, jó erősen, hogy vérezzen, de csak gondolatban. Kiszálltam, hazatekertem, közben énekeltem az esőben.

Másnap egy jobb felszereltségű ismerősömnek szóltam, hogy ugyan segítsen már átsütni egy kicsit az aksit, vagy ha nem megy, akkor vontassuk el a kocsit a szervízbe. Átsült az aksi, finom ropogós lett, és azt is láttuk, hogy megforgatja ugyan az indítómotort (cöcöcö), de aztán nem igazán gyúl jókedvre tőle a motor (brum). Próbáltuk tolni-vonni, de semmi se tudta beindítani. Ekkor már tényleg csak annyi energia volt az akkuban, hogy halványan megvilágítsa a műszerfalat, így vontattuk el a szervízbe. (Érdekes mellékfonala a történetnek, hogy az a gyerek, aki engem vontatott, közvetlenül a vontatás után ment segíteni Antinak, akivel egy nappal korábban a benzinnel bénáztunk, ugyanis neki se indult be az autója...)

Innen már nem volt sok dolgom. Időnként felvettem a telefont, amikor hívtak a szervízből, hogy komolyabb a probléma, mint hitték, és még többe kerül a dolog. Valóban. Többe, mint a kocsi került. Bár ha azt nézem, hogy még így is, és az éves biztosítási díjat is beleszámolva, még mindig 500 ezer alatt költöttem rá, még mindig olcsóbban kijöttem, mint otthon. Csak ezután ne legyen már vele baj…

Még egy nüansznyi apróság, egy lehelenyi finomság ide kívánkozik még. A finnek a b hang helyett általában p-t, a z helyett sokszor cs-t mondanak. Kissé meglepődtem, amikor először hallottam a telefonban a szerelőket az Ibizáról beszélni...

Közben voltak más dolgok is, amik nem tartoznak az autóhoz, pl. hogy itt már keményen beindult a tél, most épp 15-20 centis a hó, délután 4-kor már nincs világos, az első taknyolás után felelevenítettem a jégen bicikliző képességemet, stb, de ezekről talán majd legközelebb mesélek.

Vagy nem.

... melyben macskával kísérletezem

… melyben fontos közérdekű bejelentésre ragadtatom magam

Több, mint 1 éves finnországi tartózkodás után végre elmondhatom magamról: láttam a sarki fényt!

Mivel a finnek a szokásosnál is jobban szeretnek világítani, az erdőben meg, ahol nincs lámpa, nem látni a fáktól, nem voltak éppen ideálisak a látási viszonyok, de azért így is érdekes látvány volt. Valójában – épp ezen gondolkodtam a nulla fok körüli esti sarkifény-bámulásom közepette – a kifújt pára mozgalmasabb látvány, mint a sarki fény, bár kétségkívül kevésbé misztikus. Teljes sötétségben gyönyörű lehet, ahogy a fények táncolnak az égen, hol lassan, hol felgyorsulva, hirtelen felvillanásokkal – én mindössze gyaníthattam, hogy valahol épp azokban a pillanatokban ilyesmi történik.

Azért így se volt rossz. Persze gondoltam arra, hogy képekkel is dokumentálnom kellene az élményt, még a ház tetejére is felmásztam, hogy fényképet csináljak, de semmi értékelhetőt nem alkottam. Ez van. 

(Vagyis a fenti képért valaki mást illet a babér - A szerk., 2014.)