… melyben megtalálom az elgurult gyógyszert
Nagyon úgy tűnik, hogy viszonylag ép elmével sikerült átvészelnem a fényhiánnyal járó depressziós időszakot. Az agybaj jelei helyett csak újabb ráncokkal gyarapodott az arcom, és egyre ritkábban jönnek fehér ruhás emberek, hogy egy nagy köpenybe bújtassanak, injekciót adjanak és bezárjanak egy gumiszobába. A tél legsötétebb időszaka megint mögöttünk van – és idén először kisütött a nap is.
Nosza, ki is mentem a tengerpartra, hogy csináljak pár fényképet, de a gép, mielőtt esélyt adott volna, hogy próbálkozzak, bejelentette, hogy mégse félig van töltve az aksija, mint azt korábban jelezte, hanem üres... így el kell hinnetek, hogy nagyon szép volt. Aggodalomra azonban semmi ok! Egyrészt a kutya, amelyik odafutott hozzám, csak haverkodni akart, és a gazdája is viszonylag hamar abbahagyta azon fejtegetését, hogy milyen fura, hogy a tegnap esti szél, ami sudár fenyőket is derékba tört, elfújta a jeget a tengerről. Csak helyeselni tudtam, hisz eme témában épp három perccel korábban okosított ki egy másik bennszülött, aki hirtelen felbukkanva, váratlanul örvendeztetett meg agyfunkciói verbális megnyilvánulásaival, majd továbbállt, feltehetően, hogy másokkal is ilyen jót beszélgessen. Másrészt egy héttel ezelőtt is kimentem egy kicsit a playára sétálni, akkor csináltam is jó pár képet - igaz, akkor nem volt nap, és a tenger is be volt fagyva. (További képek itt - A szerk., 2014)
Azt hiszem, azt még nem is mondtam, hogy új fényképezőgépem van. Mallorcán leejtettem a régit, azóta nem remekelt igazán, így elvittem hát a helyi Toshiba, ahol meglepő módon egy arany Darth Vader mellszoborral találkoztam, meg egy Lea nevű nővel, aki, bár távolról sem úgy nézett ki, mint Leia hercegnő, elmondta, hogy ők nem foglalkoznak javítással, ezért azon nyomban el is küldte a gépemet Németországba. Telt-múlt az idő, már épp eszembe jutott, hogy rákérdezek, mi van, amikor telefonáltak, hogy nem javították meg a gépet. Kapok helyette egy újat. Hmm, az nem baj. Annál is inkább nem baj, mert ez érezhetően többet tud, mint a régi, nekem pedig egy fillérembe se került a csere... Legalább valami jó is történt velem abban a stresszes időszakban, valami kompenzálhatta egy kicsit azokat a megpróbáltatásokat, amiken átmentem.
Természetesen az autóm a legkreatívabb a problémagyártásban. Csak így hirtelen három új, vele kapcsolatos élményemről tudok beszámolni.
Az első – mely nem is annyira a kocsi hibája –, hogy árokba hajtottam vele. A szitu a következő. Este 7, megyek vendégségbe szülinapra Nóráékhoz, lefelé egy lejtőn, ott kellene leparkolni valahol. Mivel már többször voltam ott, tudtam, hogy talán érdemesebb lejjebb menni, a lejtő aljára, akkor nem kell majd induláskor a kézifékkel szerencsétlenkedni, arról nem is beszélve, hogy ha éjszaka befagy az út, akkor az nem kimondottan segít rá a kézifékes indulás hatékonyságára. (Ne felejtsük el, kerékcsere volt, a négy gumi közül az egyik első nyári, vagyis nincsenek benne szögek – mert a finnek téli gumijai szögesek –, így nem egyenletesen kapaszkodnak a kerekek... szóval jobb, ha egyszerűbb megoldást választunk.) Ledöngetek hát a lejtő aljára, nem túl vastag az út, viszont húzódik mellette kis hóval fedett földsáv. A terv, hogy majd jól megfordulok Y-nal, kivitelezhetőnek tűnik. Lelassítok, kanyarodok balra, lemegyek a betonútról, hogy visszatolatáskor több helyem legyen, majd minden megfontoltság nélkül huppanok egy nagyot. Mi a fene? Ferdén áll a kocsi. Eltűnt az eleje. Próbálom a rükvercet, hatástalan. Kikászálódok, látom ám, hogy amit földsávnak hittem, az egy árok volt, színültig tele hóval, sőt, még annál is jobban, pusztán a tökéletes álcázás kedvéért. Szerencsére nem egyedül kellett megoldanom több száz kiló kiemelését az árokból, kihúzattuk a szülinaposék terepjárószerűségével, ami a pokol bűzös leheletét okádta, mert Misi, a balga belga elfelejtette kiengedni a kézifékjét.
A szerviznek két hetébe telt, míg a zátonyra futott kerekemmel végre kezdett valamit, addig kellett nyári gumival közlekednem a januári fagyokban. Állítólag csak el volt rozsdásodva, nem tartotta jól a gumit, azért eresztett le, amikor a három centis jéghegy végigsúrolta. Megragasztották, most már elvileg jó. Természetesen a csomagtartó zárja befagyott (vagy tönkrement, bele se tudom dugni a kulcsot), úgyhogy az utastéren keresztül pakoltam be a csomagtartóba a koszos (és nehéz, legalábbis egy kézzel rakva, ügyelve, hogy se a ruhámat, se a kocsit ne koszoljam össze) gumit. Mit mondjak, boldog voltam.
Irány a meló, utána haza. Egyszer csak fura hangot hallok – elindul az ablaktörlő. Azóta se tudom leállítani. Ha a kocsi motorja megy, az ablaktörlő is kötelességének érzi, hogy működésbe lendüljön. Az összes eredmény, amit el tudok vele érni, hogy meg tudom gyorsítani, de semmi több. Ez péntek délután volt, a szervíz már bezárt, remek. (Hogy örültek volna, hogy még aznap visszamegyek.)
Jött a hétvége, sütött a nap (csalóka módon mínusz 10 fok körüli a hőmérséklet), gondoltam, elkövetem életem második önálló kerékcseréjét. Habár az első nemcsak tovább tartott, mint egy Forma-1-es kerékcsere, de feltehetően tovább, mint egy teljes futam, naivan úgy gondoltam, ezen a téren már nem érhet meglepetés. A megfelelő célszerszámok alkalmazásával elkezdem meglazítani a csavarokat, negyedórányi kínlódás és precízen kivitelezett taekwondos rúgások után a négyből hármat sikerült is elindítani a fényesebb jövő útján, de a negyedik csak nem akart meglazulni. Nem úgy van az, le kell jönnie! Én raktam rá, márpedig én nem vagyok erősebb magamnál! Újabb negyedórányi rugdosás, a csavar nem lazul, viszont a feje határozottan elveszítette azt az imádott hatszögletű alakot, mely lehetőséget ad arra, hogy bele lehessen kapaszkodni. Most már csak forog körülötte a kulcs. Remek. Éljenek a csavargyilkos kulcsok! Made in USSR!
Maradt hát a nyári gumi… és a tanulság, hogy -10 fokban nem szerelünk semmit, mert meg van fagyva minden.
Azt már pusztán érdekesség gyanánt írom le, hogy mióta rájöttem, hogy a meleget rá lehet nyomni az ablakra, azóta mindig fagyott pára fogad az autóban, és csak vastagszik a jégpáncél. A legdurvább most hétvégén volt. Mikor elindultam, még rendben volt minden ablak, kivéve a hátsót. Gondosan, a vizuális információszerzés fontosságának tudatában rá is irányítottam a fűtést az ablakokra. Az átmenet folyamatos volt. Alig hat perc telt el ahhoz, hogy ne lássak mást, csak a közlekedési lámpák fényét, illetve meg tudtam különböztetni a havas részeket (fehér folt) minden mástól (sötét folt).
Na jó, hazudok. Az első szélvédő alján, úgy 2 centi vastag sávban tiszta volt a kép, ott ki lehetett látni. Szerencsére csak nyolc percig tartott az út, így azt a két életveszélyes percet emlékezetből, illetve a fejemet a kormány magasságában tartva vezettem.
Szóval érdekes élmény mostanság a vezetés. Míg kívül az ablaktörlő serényen dolgozik a csontszáraz szélvédőn, addig én belül lehelem és törölgetem a (jó esetben megolvadt) párát.
Ha minden jól megy, akkor száraz idő lesz, mínusz pár fok és hó addig, amíg meg nem szerelik a kocsit, mert ekkor tudok a mocsáron keresztül is munkába járni, megspórolva ezzel a több, mint félórás kerülő utat. A szárazság és a hideg ahhoz kell, hogy ne a latyakot dagasszam, a hó pedig ahhoz, hogy lássak valamit, mert a kivilágítottság itt sem a lápvidékek jellemzője.
