… melyben beleszagolok a szoftverfejlesztésbe, ahogy a kicsik csinálják
Talán észrevehettétek, nem íródnak olyan gyakran az élménybeszámolók, mint korábban, és ennek a sötéttel és trutyival együtt járó kedvetlenségen túl az az elsődleges oka, hogy a munkahelyen bizony dolgoznom kell. Majdnem napi 8 órában. Nem is értem...
A korábbi munkám és eközött körülbelül annyi a különbség, mint egy saját gyerek gyártása és valaki más gyerekének a pelenkázása között.
A Nokiánál teljesen magamtól kellett megálmodnom és felépítenem egy rendszert, ráadásul olyan munkatempót diktáltak, hogy még egy szerény értelmi képességű lajhár is be tudta volna fejezni a feladatot határidőcsúszás nélkül. Ennek köszönhetően élveztem, ha csinálnom kellett valamit, és pontosan tudtam, mit csinálok, átláttam az egészet a legapróbb részletekig. Itt már egy félig kész, komplikáltan (bár ügyesen) összetákolt rendszert kell bővítgetni, javítgatni, tesztelgetni úgy, hogy még azt se igen mondták el, hogy mi hogy kapcsolódik össze. Alig négy-ötféle, egymástól üdítően eltérő logikájú programozási nyelven kell egyidőben ténykedni, teljes hát a bábeli zűrzavar. Az se segített, hogy ezek közül magabiztosan csak 2-3-on voltam képes korábban programozni, de már az elején szükség volt arra, hogy a másik kettőn is ügyködjek valamit. És még azokon a nyelveken is, amiket ismertem, olyan dolgokról volt szó, amiket nem ismertem. Nem tudtam, hogy mit kellene tudjon a program; amit már tud, azt hogyan tudja; mi a rossz abból, ami kész van és mi a követendő út a problémák megoldásában. Anélkül kellett egy házhoz hozzáépítenem dolgokat, hogy legalább valami tervrajzszerűséget láttam volna a házról, vagy tudtam volna, hogy milyen panelekből kell építkezni. Úgy adják még most is a feladatokat, hogy a megoldáshoz szükséges információkat nem kapom meg. (Üdv a szoftverfejlesztés világában, kisfiú! – A szerk., 2014.)
Az első hónapban komplett hülyegyereknek éreztem magam.
Másfél hónap múltán azért időnként már tudom, hogy mit és miért csinálok.
Maga a munkahely (a munkavégzés helye) sem túl jó. Ablak egyáltalán nincs, a programozók egy kis helyiségben egy asztal körül ülnek, miközben az előtér kong az ürességtől. A neonlámpáknak és az állandó képernyőbámulásnak hála 8 óra munka után ki van készülve az ember szeme. A bejáratnak háttal ülök, mögöttem egy üvegfal, amin keresztül mindenki láthatja, hogy épp mi folyik a monitoromon, szóval tényleg csak módjával lehet mást csinálni. Nem csökkenti a stresszt az sem, hogy egész nap csak angolul tudom megértetni magam, és se én, se a finn kollégák nincsenek a topon angolból.
De hát ezzel fejlődik az ember. Lassacskán azért beleszokok. És azt hiszem, sok szempontból még mindig sokkal jobb, mint ha otthon dolgoznék. Mások elmondása alapján valami hasonló várna, csak napi 10-12 órában, kevesebb pénzért.
Persze nem csak negatívuma van a munkahelynek. Egyrészt, a már korábban említett laza munkaidő: mostanában fél 10 körül érkezek be, 5 körül hazajövök, és közben még tartok egy fél-egy órás munkaszünetet. És meg kell valljam, pozitivan csalódtam a finnekben. Nem mondom, hogy ugyanolyan jellegű kapcsolatot ki lehet alakítani velük, mint másokkal, de a munkatársaim legalább normális emberek, nem csodálkoznak például, ha köszönök nekik; sőt, egész jól el lehet beszélgetni némelyikükkel. Még a humorérzék verbális megnyilvánulásával is találkozok időnként.
A magánéletem egyik legizgalmasabb mozzanata, hogy eladom a hűséges olvasóim szemében már-már kultikusnak hazudható mosógépet és a csillárt. Talán ne merüljünk bele a részletekbe. Meg van pár más dolog, amiről talán majd máskor. Talán még idén. Bár mostanában nem érzem túl motiváltnak magam az írásra.
Most ennyire futotta. Kellemes hógolyózást.
