… melyben majd’ megfagyok, rajtam viszont legyek melegszenek
Vannak dolgok, amiket nem feltétlenül óhajt kipróbálni az ember. Ilyen például az az érzés, amikor az ember hajában legyek kezdenek mászkálni, párzási célzattal – természetesen nem velem, hanem egymással való párzás céljából.
Ezek a legyek elég érdekes módszertan szerint szaporodnak. Amennyire én tudom, nyáron csak tengenek-lengenek, ahogy a legyek szoktak, de amikor jön az ősz, úgy érzik, majd szétveti őket a nemi vágy, ezért beleszállnak a szarvasok szőrzetébe. Mintha ez még nem tűnne elég nagy hülyeségnek, eldobálják a szárnyaikat is, feladva a légyi lét egyetlen kiváltságosnak tekinthető velejáróját, a repülés képességét. Miután ezzel megvannak, ott kóricálgatnak szegény szarvas szőrzetében, egészen addig, amíg egy olyan ellenkező nemű légytársukba nem botlanak, akit szintén ugyanabba a szarvasba hányt a véletlen. Mikor így összejönnek, csinálnak valamit (a fiatalabb olvasók lelki fejlődésének védelme érdekében ezt most nem részletezem), aztán a nőnemű légy odapetézik a szarvasra, majd nagy boldogan meghal. (Gondolom, a boldog apa is osztozik a sorsában.) A peték víg öntudatlanságban vészelik át a fagyos finn telet a szarvas meleg szőrében, majd tavasszal folytatják szüleik hagyományát.
Talán ezért is nevezik őket ékes angolsággal moose fly-nak.
Ha lenne annyi eszük, hogy a szarvasokat megkülönböztessék más élőlényektől, nem is lenne mindezzel bajom, de úgy látszik, az összetett szem alkalmatlan arra, hogy akárcsak árnyalatnyi különbséget tegyen az ember és a szarvas között. Ennek megfelelően tucatszám szedtük ki magunkból a ronda ízeltlábúakat, időnként egy csimpánzcsalád látványát keltve, azzal a különbséggel, hogy a másikban lelt rovarokat nem ettük meg. A legyek egyébként nagyon rondák, laposak, széles és szőrös (kapaszkodásra sajnos nagyon is alkalmas) lábakkal, és még csak agyoncsapni se lehetett őket, hanem mint a bolhákat, körömmel kellett széttrancsírozni a testüket.
De hol is történt mindez?
Felkerekedtünk néhányan, északra utaztunk, hogy egy hétvégét egy nemzeti parkban töltsünk.
A szállást sátorral oldottuk meg. Mivel én nem tartok Helsinkiben sátrat, bizonytalan jövőjű munkanélküliként pedig nem is szándékozom beruházni egyre, kölcsön kaptam egy egyszemélyes játéksátrat (épp csak a festett indiánok hiányoztak róla). Mivel hálózsákom sincs, abból is kaptam egyet, ami +20 fokig hőtartó – a szeptember végi finn erdőségekben azonban nemhogy este, de nappal sem nagyon van 20 fok. Így aztán magamra vettem minden ruhámat, amim csak volt, és fogvacogva valahogy túléltem az éjszakát…
A legyektől és a hidegtől eltekintve nagyon jókat kirándultunk, gyönyörű volt az őszi erdő a sárguló levelekkel, sőt, még hódvárat is láttunk.
