... melyben kis híján Föld körüli pályára állok
A strandos beszámolóm óta nem volt még alkalmam újra napozgatni, mert teljesen kiszámíthatatlanná vált az idő. Úgy tűnik, egyfajta időjárás-isten vagyok, mert amint megírtam a legutóbb, hogy milyen jó az idő (és végre beruháztam egy naptejre), befelhősödött az ég és jópár napig lehűlt a levegő, esni kezdett és hasonlók. Mostanában meleg van, de az a fajta fülledt meleg, ahol az emberről patakokban csorog a víz, de nem élvezi a nyár felszabadultságát, mert közben felhős az ég és bármikor jöhet az eső, a vihar vagy a jégeső, ízlés szerint, időnként keverve.
Ám, még ha rosszabb is volt az idő, nem unatkoztunk. A legutóbbi szombaton például elmentünk gokartozni, ami nem okozott túl nagy sikerélményt, mert nem igazán haladt a gokartom. Mint később rájöttem, azért, mert egyszerre nyomtam a féket és a gázt, ami általában nem tesz túl jót egy jármű gyorsulási képességeinek. Oké, oké, nem vagyok teljesen idióta, nem tapostam igazából azt a fékpedált, egyszerűen csak azon pihentettem a bal lábam, és úgy látszik, ennyi elég is volt neki. Mivel menet közben fel sem merült bennem, hogy nyomom a fékpedált is (egész más az érzékenysége, mint egy autónál) elég sokáig azt hittem, hogy a gázzal van valami baj, mert hiába nyomtam padlóig, csak köhögött a motor. Úgy 5-6 perc után, egy szerencsés véletlen folytán rájöttem, mi a baj – valaki belém jött, és az ütközéstől megemelkedett a bal lábam, a jobb viszont továbbra is lóerőt próbált kicsiholni a gokartból, végre sikerrel. Ezután már bőgettem én is a motort.
Viszont másnap annyira élveztem a dodgemezést a vidámparkban, hogy ezen fellelkesülve beadtam az igénylésem egy az egész EU-ban érvényes jogsira. Augusztus közepén meg is kapom.
Mint az kikövetkeztethető, másnap tehát vidámparkba mentünk. Most nem térek ki a szokásos helyekre: hullámvasút, elvarázsolt kastély, dodgem (a legjobb!), óriáskerék – ilyesmikről mindenki hallott már. Voltak egyéb apróságok is, mindenféle ügyességi játékok, ahol apró plüssdolgok nyerhetők, játékgépek, pókergépek meg ilyesmik. A céllövöldében ahelyett, hogy hurkapálcikákra kellett volna lövöldözni, olyan célpontok voltak, amelyek vízipisztollyal visszalőttek – volt ám káromkodás és egymás kinevetése bőven.
Szerencsére akadtak olyan élmények is, amelyek nem annyira megszokottak az otthoni vidéki búcsúkban.
Kezdésképp vegyük a Space Shot nevű magas, vékony oszlopot, melyet Helsinkiben már messziről látni. Az oszlop arra jó, hogy az oldalain elhelyezkedő ülésekben az embert 4g-s gyorsulással fellőjék a levegőbe (torzul is az arc rendesen), aztán a tetőn, 60 méter magasan, a szék megáll, te pedig, mivel még visz a lendület, elemelkedsz az eddig oly megnyugtató ülésből. Ott lebegsz fent, a világ tetején, csak a válladra csatolt pánt tart vissza, hogy elrepülj. Körülnézel egy pillanatra Helsinkiben, minden alattad, majd egy hosszú pillanat után őrületes sebességgel zuhanni kezdesz. Huh! Még este is bennem volt az érzés. Azt hiszem, itt alakult ki bennem az egészséges vágyódás aziránt, hogy a stabil anyaföldet érezzem a talpam alatt, ami egész nap éreztette velem a hatását, még az egyébként teljesen ártalmatlan óriáskeréknél is. A Space Shotot kétszer próbáltuk ki, csak hogy biztosak lehessünk benne, még véletlenül se megyünk űrhajósnak.
(Videó másokról ugyanitt - itt. Nem rakom be direktben, mert akkor magától elindul. - A szerk., 2014.)
Aztán volt egy TopSpin nevű dolog, ami gyakorlatilag egy lelátószerűség. Az ember beül, mintha moziba vagy focimeccsre menne, gondolatban már nyúl a pattogatott kukoricájáért – aztán beindul a gép. Hopp, egy szaltó előre. Egy csukahara. Egy hátraszaltó. Még egy. Még négy… a lelátó úgy pörög, mint a csirke a grillsütőben, csak kicsit gyorsabban. Bevallom, én ezt nem próbáltam ki. Az első körben fényképeket készítettem a többiekről, és mivel láttam közben az arcukat és azt, hogy a gép úgy dobálja őket, mint a játékbabákat – mellesleg egyiküknek rögtön WC-re is kellett mennie, hogy elrendezze magában a belső szerveit – úgy döntöttem, annak a lehetőségét, hogy a gyomor felcserélődjön a tüdővel, meghagyom másnak.
Beültem viszont egy viking hajóba, ami egyszerű óriási hintaként funkcionált, azzal a különbséggel, hogy beleszólásunk se volt a dolgok irányításába. Ez szerencsére nem volt olyan durva, nem a belső szerveket, csak a gyomor tartalmát táncoltatta meg, de alaposan.
Részt vettem olyan mozizáson, ahol a székeket a sztorinak megfelelően mozgatták. A történet szerint egy dinoszauruszokkal teli szigetre megyünk egy expedíció részeként – eközben dínók kergetnek, dínókat kergetünk, leszakad alattunk a vulkán és hasonló, ínyenceknek való behatásoknak vagyunk kitéve, mindenesetre egész jó volt a szimuláció. (Hasonló mozizást próbáltam ki korábban Pesten a Westendben is, de ott gyengébb volt a számítógépes grafika, viszont volt hozzá 3D-s szemüveg is.)
Volt egy olyan hullámvasút (Vonkaputous), ami alig 40 perces sorban állás után kevesebb, mint 1 perc alatt száguld végig az emberrel, csak hogy a végén egy vizes árokba csobbanva lassuljon le – beterítve a benne utazókat pár liter vízzel. Egy szerencsés véletlen folytán épp a sorban állás közepén kaptunk a nyakunkba egy pár perces zivatart (ami azért tisztességesen kiszórt magából annyi vizet, amennyi pár afrikai országban több évre elég), épp ott álltunk amellett a bódé mellett, ahol az élelmes kereskedők eső-ponchót árultak, így rögtön be is szereztünk magunknak egy-egy ilyet. Ennek köszönhetően a hullámvasút végén, a vízbecsobbanásnál se áztam el teljesen, de sajnos az eső-ponchó semmit se védett deréktól lefelé, így vizes gatyával és tocsogó cipővel hagytuk el a terepet.
Volt még egy szót érdemlő érdekesség: egy nő 3 perc alatt vágja ki kisollóval az ember profilját, amúgy Schwarzkopf-szerűen, mindenféle előzetes rajzolgatás, méricskélés, elemzés nélkül. Ha ezt figyelembe vesszük, megbocsáthatjuk neki, hogy akkora búbot rakott a fejemre, ami egy alacsonyabb költségvetésű Alien-filmben már-már elég is lenne a szörny megszemélyesítéséhez. De érdemes megfigyelni, még a borostámat se felejtette le – hihetetlen!
A vidámpark végkövetkeztetése számomra az volt, hogy szeretem közvetlenül magam alatt tudni a talajt és nem szeretem a kiszolgáltatottság érzését. Sokkal jobban élveztem az interaktív szórakozásokat (dodgem), mint azokat, ahol csak passzív résztvevő vagyok (hullámvasút).
