… melyben ideje indulni
Amikor ebédidőben, az egyetlen napszakban, amikor természetes fény érhet, nem látom a napot, mert nem emelkedik magasabbra, mint a fenyők teteje – már ha egyáltalán nem takarják eleve felhők –, akkor ideje téli álomra vonulni.
Hazamegyek ismét két hétre, bár nem adhatom át magam a pihenésnek. Új munkahelyemmel abban állapodtunk meg, hogy az otthoni időszakot egy új technológia megismerésével töltöm, és annak kikísérletezésével, hogy azt miképp tudnánk mi is felhasználni.
Hogy mi is történt velem mostanában?
Minden megy a szokott kerékvágásban. Sajnos az a szép parkerdő, ami korábban oly sokszor sétára csábított, már messze van, és bár vannak a közelben fák – hogyne lennének – azért ez mégsem ugyanaz.
Mégis, ha lehet, kimozdulok otthonról, hisz ha kiterjedt erdőség nem is, fagyott mocsár van a közelben...
... és a tengerpart sincs olyan messze.
Hogy ne unatkozzak, autóm szerencsére időről időre újabb és újabb kihívásokkal szembesít. Kimondottan izgalmas például úgy vezetni, ha a szélvédőre belül lecsapódó pára azonnal meg is fagy (mert a fűtés az első percekben hideget fúj be a motortérből), és csak az alsó hat centis sávban lehet kilátni… ehhez persze le kell csúszni az ülésben annyira, hogy nagyjából a kormánykerékkel egy magasságban legyen a fejem. Még szerencse, hogy ismerem a kanyarokat – bár ez sem segített rajtam sokat, amikor tükörjégre fagyott az út, és hiába tekertem a kormányt, hiába nyomtam a féket, a kocsi csak csúszott előre…
Kicsit elegem van már mindenből. Az ismerősök és barátok egy része szép lassan végleg hazahúz, ám szerencsére más részük még itt van – nem is tudom, mi lenne velem, ha nem tudnám legalább az időm egy részét velük tölteni, kártyázással, társasjátékkal, bulival és közös sportolással.
Ideje letennem a lantot idénre. Jövőre újra megpengetem.
