… melyben csodákat látunk Mallorcán
(Az előző rész itt.)
Elutaztunk Mallorca fővárosába, Palmába, amely a mi turistafalunk után egy igazi város hangulatát keltette. Az egész szigeten egyedül itt találkoztunk magyarokkal, a Roncsfilm vagy a Csapd le csacsi! című filmalkotásokban kikarikírozott igazi magyar érzésvilágot árasztották magukból, és örültem, hogy az idegenajkúak nem értik, hogy milyen kicsinyes problémákon, a dolgokhoz mennyire negatívan hozzáállva vitáznak egymással. Szóval ott nem nagyon dicsekedtem volna vele, hogy ugyanabból az országból származunk.
Palmáról nem sokat mesélnék, ott vannak a fényképek mázsaszámra. A város egy ténylegesen működő város, nem turistacentrum, így megnézhettük azt is, hogyan élnek az itteni dolgos átlagemberek.
A szegénynegyedben, habár semmilyen zaklatás nem ért minket, célszerűbbnek láttuk eltenni a fényképezőgépet, nehogy valakinek nagyon megtetsszen. Ezeken a területeken fogott el minket az éhség, és mivel valamiért délután 3 körül egyetlen étterem sem tartott nyitva, jobb híján beestünk egy kricsmibe, hátha ott tudnak nekünk valamit enni adni.
A pult mögött egy Antal Imrére emlékeztető, az orra helyén vöröses krumplit viselő nő fogadott, angolul természetesen nem beszélt. Ennek ellenére sikerült meggyőznünk arról, hogy éhesek vagyunk, aminek az volt az eredménye, hogy elment egy kétes tisztaságú hátsó helyiségbe, és egy-egy mindenfélével megrakott szendvicsszerűséget generált nekünk, ami kinézete ellenére nagyon finom volt. A kocsmában enyhe társasági élet zajlott: a pult mögötti televízióban egy régi westernfilm pörgött, amit a teremben levők időnként hangos kommentárokat hallatva néztek. Maga az atmoszféra, a berendezés, az emberek lepukkantsága hasonló volt, mint otthon egy kanyarszéli kocsmában, de most tessék megkapaszkodni: senki sem volt részeg, és az ott levő helyi kocsmatöltelékek közül csak kettő-három előtt volt alkohol (az is csak valami híg bor, nem fütyülős pálinka); a többiek pedig vagy nem ittak, vagy csak ásványvizet. A hangulat egyébként tényleg kedélyes volt: nem távolba meredő alkoholisták ugattak egymásnak szegényes szókinccsel összeválogatott gorombaságokat, nem az élet önjelölt, homályos tekintetű áldozatai siratták elveszett ifjúságukat, hanem viccelődtek, egymás családja felől érdeklődtek, vagy kártyázás közben ugratták egymást. Érdekes tapasztalat volt Magyarország és Finnország után.
Persze nem csak a fővárost tekintettük meg, hanem megpróbáltuk, amennyire időnk engedte, körbejárni a szigetet. Ebből a nemes célból egy kissé lestrapált sebváltójú (nem ez volt a kiválasztási szempont!) Opel Corsát béreltünk, és azzal vágtunk neki az útnak. A nyugati és északi hegyekben jól kiépített szerpentineken haladtunk – annyira kanyargott az út, hogy amelyikünk vezetett, annak mindig az utat kellett figyelnie, így lemaradt a látványosságokról, nem tudott elgyönyörködni a meredező hegyekben, a napszítta, lépcsős elrendezésű termőföldekben és a gyakran előbukkanó tenger végtelenségében.
Szerencsére az utat sok pihenőhely szegélyezte, így jó pár helyen megálltunk, és leesett állal fényképeket készítettünk.
Az egyik legjobb hely egy kis kilátócska volt, ahol jobbra is, balra is a tengerparton sorakozó, a távolban kéklőn elvesző hegyeket láttunk, fölöttünk a tiszta égbolt, előttünk a végtelen, leírhatatlanul kék tenger, alattunk pedig a szédítő mélység… Szavakkal is, képekkel is visszaadhatatlan az az érzés, ami ott fogja el az embert.
Habár a hegyi szerpentineken semmi gond nem adódott, a lakott területeken már akadtak problémáink. Nem mindenhol voltak egyértelműen jelölve az útirányok, így többször is sikerült bevergődnünk a szűk, 3-4 méter széles sikátorokkal tarkított belvárosokba.
Sőt, időnként falvak között is ilyen út vezetett: maga a látvány nagyon szép és egyedi volt, csak azon kellett izgulni, hogy szembe ne jöjjön semmi…
Fent a hegyekben megkapó kis településekre bukkantunk.
Az egyikben találtunk egy kellemes kis vendéglőt, ahol ízletes nyúlragut fogyasztottam. (Kellemes húsvéti ünnepeket! – A szerk., 2014.)
Aztán elmentünk északra, ami sokkal kevésbé tűnt hangulatosnak, mint a déli part – kevesebb ember, kisebb pörgés, a parton erős szél, az épületek között tikkasztó hőség.
Onnan, mivel lassan vissza kellett vinni a kocsit, rohanás le keresztül a szigeten – egyetlen kitérőt tettünk csak egy tanyamúzeumnak látszó barlang kedvéért, de idő híján nem mentünk be, csak lefényképeztem néhány macskát.
Aztán tényleg rohanás vissza Palmanovába – csak azért, hogy levágjuk az utat, előre meg nem fontolt szándékkal kis utcácskákba tévedtünk be, de azért végül csak meglett a civilizációba visszavezető út.
Még egy apró incidenst a végére. A reptéren, amikor átvilágították a cuccom, rögtön jöttek a fegyveres erők és magyarázták, hogy menjek velük egy kis szobába, és közben hajtogatták: „Pistol!” Először nem tudtam, hogy le akarnak lőni vagy mi, de aztán eszembe jutott… Mallorcán több helyen lehetett régi pisztolyreplikákat venni, én pedig úgy gondoltam, nem teljes az életem egy ilyen nélkül. Csak azt nem értem, hogy miért gondolták a reptéren, hogy egy dobozba zárt, többszáz éves formavilágú fegyvernek látszó tárggyal fogom eltéríteni a gépet... Végül átengedtek, a pisztolyom is megtarthattam. Hálából nem térítettem el a gépet, így az visszahozott a falfehér, halfejű droidok országába.
További képek a körútról itt.
