… melyben veszem a sátorfámat

Mindennek vége van egyszer. Nem lehet ez másként finnországi tartózkodásommal sem; holnap végleg hazamegyek. Illene egy fergeteges írással tenni pontot az eddigi betűtenger végére. Kár, hogy pont nincs semmi kedvem írni.

A nap fényesen süt, mintha csak gúnyolódni akarna velem; tudatni, hogy hamarosan itt az év legszebb időszaka, a hosszú nappalok, én pedig nem leszek itt, hogy tanúja legyek a csodának. A tavasz ígérete lóg a levegőben, bár a helyenként 20-30 centis hó azért jelzi, hogy nem mostanában teljesedik be ez az ígéret.

Nem hiszem, hogy sok mindent tudnék írni Finnországról, amit eddig nem írtam még meg, úgyhogy… lássuk, mi minden történt velem, amióta nem írtam.

Sokáig gondolkodtam, mi legyen a kocsival. A szervizben azt mondták, hogy megjavítani nem feltételnül érdemes – teljesen helyreütni többe kerülne, mint amennyiért el tudnám adni. Felmerült, hogy hazaviszem, és legalább szétnézek egy kicsit Európában, de ahhoz meg kellett volna javíttatni, és a magyar határon bevinni is sokba került volna… és szó mi szó, nem ez a világ legmegbízhatóbb autója. Szerencsére egy megfelelően alacsony igényszintű határon túli magyar (ha jobban belegondolok, most még én is az vagyok) focitársam felajánlotta, hogy megveszi. Így igaz, hogy bagóért (kvázi egy közepesen jó bicikli áráért), de eladtam. Buktam tehát rajta, de ez az olcsó kocsik előnye; olyan hatalmasat nem veszíthet rajta az ember. (Ha nem kell állandóan szervizbe vinni, mint nekem kellett, természetesen.)

Nem volt szerencsém a 2 havi végkielégítéssel sem. Finnországban ugyanis más a törvény, ha tönkremegy a cég, ilyenkor csak 2 hét a felmondási idő.

Nagyon úgy tűnt, hogy ez a február nem az én hónapom. A már korábban ismertetett pech-szérián túl egyéb apróságok is megzavarták a köznyugalmat: a nagy hidegben elszakadt a bicikli váltóbowdenje (tekertetek már fagyos latyakban, 30 centis hóban dombon fölfelé a legnehezebb fokozaton?) és míg megpróbáltam otthon megszerelni, egy óvatlan ajtónyitáskor a huzat egy vázát is összetört a lakásban (kellemes puzzle volt összeragasztgatni).

Noha eddig nem említettem, nekiálltam Nokia-részvényekkel kereskedni, mivel kifigyeltem, milyen sávban mozog, és a megfigyelés egy hónapja alatt teljesen megbízhatóan ugrált. Nekem pedig, ezen felbátorodva, sikerült azelőtt beruháznom egy nagyobb summát részvényekbe, hogy az árfolyam ész nélkül zuhanni kezdett volna, olyan mélyre, ahol valamikor novemberben, még a szeptemberi toronyrombolás utóhatásaként tanyázott. Csak figyeltem, ahogy a pénzem napról napra veszíti az értékét… De aztán eljött a március, feloldódott az átok és sikerült egész kellemes nyereséggel eladnom a részvényeket. (De aztán sajnos vettem még… nem kellett volna – A szerk., 2014.)

Apránként eladogattam a cuccaim nagy részét is. Nem gondoltam volna, hogy a legnagyobb kereslet a virágaimra lesz, de úgy látszik, a szorgalmas gondozás megtette a hatását. Maradt persze pár dolog, amit nem tudtam eladni, de ezekkel is szerencsém volt; egy volt egyetemi csoporttársam épp most ment haza autóval, és hazavitte ezeket.

Szép lassan elvarrogattam magam mögött az itteni szálakat. Kijelentkeztem az országból, bejelentettem a postán, hogy ezután továbbítsák a leveleimet Magyarországra, és még adóbevallást is készítettem volna, ha hagyják.

Persze a sok tennivaló mellett jutott idő a szórakozásra is. Az előző hétvégén megint mökkibe mentünk, aminek a részletes leírásától most megkímélem magamat. Ez alkalommal nem tudtunk lékbe mászni szauna után, mert túl messze volt ehhez a tó, így csak ruhátlan kinntartózkodással illetve meztelen hóbahempergéssel hűthettük magunkat. Szombaton egy 3-4 órás erdei túrázással áztattuk szét a cipőinket, vasárnap pedig egy közeli sípályával örvendeztettük meg magunkat – mindez gyönyörű téli időben. Azt hiszem, szép búcsú volt ez Finnországtól.

Gyakran elvágyakoztam innen, unva a júniusi hideget, a hosszú telet, hiányolva a napfényt, de soha, egy pillanatra sem bántam meg, hogy kijöttem, és itt, a sarkkörhöz ily közel töltöttem majdnem másfél évet az életemből. Sok élménnyel, tapasztalattal és baráttal lettem gazdagabb. Sok viszontagságot kellett legyőznöm, és elképzelni sem tudom, mi lett volna velem a barátok segítsége nélkül. Csak remélni tudom, hogy összesodor még velük az élet.