… melyben felfut a focista karrierem
Egyetemista korom óta először újra bajnokságban focizok, most épp a Nokia-bajnokságban. Az egyik srác, Erdély Maradonája, Zsolti, a szokásos szerdai magyar focin felfedezte, hogy milyen zseniális is vagyok (repedezik a plafon), és elhívott, hogy javítsam fel egy kicsit a csapatukat. Az eredmény: három meccs alatt négy gólt lőttem, és azt hiszem, tevékenyen kivettem a részem abban, hogy a bajnokság végén az első helyen végeztünk a csoportunkban. Persze, hozzá kell tennem, hogy finnek ellen fociztunk, ami eléggé megkönnyítette a dolgunkat. Viszont a mi csapatunk is tele van finnekkel, ami rendesen vissza is veti a csapat teljesítményét. És van egy francia gyerek is, nehéz olyan nála nagyobb antitehetséget találni, aki nem hajlandó észrevenni, hogy nem tud focizni. Szerencsére vagyunk ott általában ketten-hárman magyarok... Ma lesz az első selejtező-szerűség, ahol a csoportgyőztesek csapnak össze; amint megírtam ezt a levelet, rohanok is.
Az első ilyen nokiás meccsemen fedezett fel egy marokkói gyerek a mi csapatunkból, aki mondta, hogy hetente egyszer vannak nagypályás meccseik, és javasolta, hogy menjünk el mi (Zsolt + én) is segíteni nekik. Nagypályán korábban még sose játszottam, persze, hogy érdekelt a dolog. Kicsit megijedtem az elején – a mi csapatunkban nemigen volt fehér ember. De amikor végignéztem az ellenfelen, megnyugodtam, csupa finn volt.
Ha őszinte akarok lenni, elárulhatom, hogy nagyon béna voltam. Abszolút nem találtam a helyem se a pályán, se a csapatban. Passzolni nem nagyon akartak nekem, de ha mégis megtették, rájöttek, hogy kár volt. Szóval csúfos dolog volt. Gyakorolnom kellene még ezt, szokni a csapatot és a nagy teret, de érthető módon azóta nem hívtak. Egyébként itt se voltak jók a finnek, megnyertük a meccset, Zsolti rúgott 2 gólt, ő lett az ünnepelt sztár. Meg is érdemelte, nagyon jól játszik. Legalább egyikünk…
Nekem pedig marad a kispálya.
