… melyben alapvető változások állnak be az életemben
Finnországban vagyok. Ez persze nem olyan meglepő, hisz az elmúlt egy évet itt töltöttem. Csakhogy ez a finnországi élet már nem ugyanaz a finnországi élet…
Mivel fogalmam sem volt, visszatérek-e, jobbnak láttam felmondani az albérletem, és elhagyni szeretett hajlékomat. Szerencsére volt hová visszajönnöm: beköltöztem egy eddig nem említett haveromhoz, egy pöttöm kis szobába. Míg a korábbi lakom közlekedési szempontból nagyon jó helyen volt, addig a mostani (mely ezúttal nem lakótelepi lakás, hanem egy házrész egy olyasmi helyen, amit Pesten talán lakóparknak hívnának, vagy sorházi lakásnak, vagy a fene tudja; mindenesetre van kis kertje, van benne szauna, internet, hifi, mosogatógép… de kád például nincs) tömegközlekedésileg hihetetlenül rossz helyre épült. A rossz közlekedési lehetőség még nem lenne katasztrófa, mert a bérleményhez jár egy női bringa is, az új munkahelyem pedig nagyon közel van, de azért úgy éreztem, kénytelen vagyok venni egy autót.
Új meló? Autó???
Egy kicsit előreszaladtam. Csak szép sorjában…
Októberben otthon töltöttem két gyönyörű hetet, élveztem a napsütést, hogy pólóban és rövidgatyában is simán mászkálhatok. (Ehhez képest, mintegy kontrasztként, itt nagykabátot kell venni, voltak – és sajnos lesznek – napok, amikor 1-2 fok körül realizálódik a napi csúcshőmérséklet, alig egy héttel azután, hogy otthon 24-25 fok körül lengedezett a higany a hőmérőkben.) A szeptemberi repülőkatasztrófa (2001/9/11 – A szerk., 2014) után többen is óvtak a repüléstől, de mit tehettem volna azon kívül, hogy kezemben egy löttyintésre kész borospohárral sakkban tartom a huncut szemű, arabos vonású utastársaimat? Gond nélkül le is szállt a gép, a finn WTC is áll még (WC-ből pedig kifejezetten sok van).
Mint említettem korábban, végül találtam itt egy munkát, és bár otthon is kaptam ajánlatot, egyelőre a külhont választottam – nem másodlagosan azért, mert kezdésnek kétszer annyit ajánlottak, mint a pesti cég. És persze a későbbi munkakeresések során jobban hangzik, hogy külföldön dolgozott az ember.
Habár még épp csak belecsöppentem a munkába, annyit már most is látok: többet kell majd dolgozni, mint a Nokiában kellett. Egy kis cégről van szó, összesen vagyunk vagy tízen. Ebből négyen nem termelnek semmit, csak úgy vannak… sales-esek, managerek, csupa naplopó. A munkahely hangulata jobbnak tűnik, az emberek közvetlenek, és egyelőre barátságosak. Egyelőre még a mosolygás és a beleszokás időszaka ez, de kíváncsi vagyok, mi lesz később, közelebb a határidőkhöz, amikor is eldőlhet, hogy egyáltalán életben marad-e a cég. Elvileg kötetlen a munkaidő, sőt, maga a nagyfőnök mondta egyszer, amikor közösen mentünk ebédelni, hogy nem követi, ki mennyit dolgozik, csak a meló legyen meg. Jól hangzik, de ez sok nem fizetett túlórát is jelenthet… Megvan a lehetőség arra is, hogy otthon dolgozzak, ahelyett, hogy bemennék, amit megkönnyít, hogy nem asztali számítógépet kaptunk, hanem laptopot, amit kedvünkre hurcolászhatunk. De bent nincs mese, nem örülnek, ha azt látják, hogy nem melóra használom a gépet.
Van egy nagy előnye ennek a munkahelynek: bringával nem telik 10 percbe sem, hogy beérjek, ami azért egy fővárosban már valami. Igaz, nem a legjobb a bicaj, de egyszerűbbé teszi a közlekedést, és egy fillérembe se kerül. Az, hogy olyasmit tekerek, ami formavilágát tekintve a konzervatívabb szellemiségű 40-es női közönséget célozza meg, remélem, hosszú távon nem éget belém súlyos személyiségtorzulást. De ha megint jönnek a mínusz 20 alatti hőmérsékletek, lehet, hogy nem lesz már olyan vidám bringával menni dolgozni, arról nem is beszélve, hogy igaz ugyan, hogy a munkahely közel van, de minden más nagyon messze. Ezt a vidéket nemigen építették még be, nem olyan nagyon rég még mocsár volt itt. Így nem sok mindent találni, csak lakóházak és fák sorakoznak a kanyargós út mentén; busz is csak egy jár erre, de nem tudom, mikor. A lakótársamnak van ugyan autója, de nem vagyunk összenőve, és néha talán nélküle is elmennék pár helyre (na meg persze ő is nélkülem).
Mindenki láthatja, hogy tényleg vennem kellett egy kocsit.
De a csodajárgányról majd legközelebb…
