… melyben megszólalnak a végzet harsonái
Egészen megszoktam már, hogy az ablaktörlő lapátja állandóan ide-oda jár. Igaz, segítette a könnyű hozzászokást, hogy az elmúlt két hét elég nedves volt; ha nem köd volt az olvadó hótól, akkor az eső esett.
Beletekintettem egy kicsit a motorházba, lokalizáltam a lapátokat vezérlő kábeleket, de azon kívül, hogy tele van az egész trutyival és főleg tűlevelekkel, nem láttam rendellenességet, szóval pusztán logikai alapon nem jöttem rá, mi lehet a gond, a lelkes tisztogatás pedig nem segített. A csomagtartó zárját, mely befagyott, úgy javítottam meg, hogy két órára beálltam egy bevásárlóközpont fűtött garázsába – a zár pedig hipp-hopp, ki is olvadt. A jégpáncél is leolvadt az ablakokról, bár rögtön újra is generálta magát hazafelé menet. A kerékkel pedig úgy döntöttem, nem foglalkozom, úgysem lesz kötelező a téli gumi hamarosan, akkor lecserélem a másik hármat és meg van oldva, legyen a következő tulaj baja az eldeformálódott csavar. Csak az a lapát, az ne mozgolódna annyit... Egészen vidám, amikor kihajtom (hogy ne kopjon le a gumi a száraz szélvédőn), és integet a levegőben a szembe jövőknek. Nyilván nem néznek hülyének.
Szóval a kocsimmal nem történt semmi rendkívüli, bár egy baljós előjel továbbra is ott lebeg felette: a rendszáma: FAL 821... Gokarttal mentem már falnak életem során, remélem, az semlegesíti az óment.
A lakótársam kocsija már nem volt ilyen szerencsés, az oldala találkozott egy villamos orrával, és gondolhatjátok, melyik jármű volt erősebb. Szerencsére neki semmi baja, viszont az autó eléggé morcosan néz ki. És, mivel – magyar rendszámú kocsiról lévén szó – most járt le az az idő, amíg itt használni lehet, ezzel a tropa kocsival vezetett haza a srác Magyarországra. Vidám lehetett.
Mint ahogy az én sorsom is vidáman alakul.
Meg vannak ugyanis számlálva a napjaim.
Sajnos nem ismerem ezt a számot, de remélem, jó nagy. Sokkal kevesebb azonban azoknak a napoknak a száma, amiket még Finnországban töltök. Az egyik lehetséges eset, hogy már március elején hazamegyek; amennyire ilyen kijelenthető, végleg.
A múlt hét elég hajtósnak ígérkezett a munkahelyen, épp a határán voltunk egy nagy üzletnek, végre el lehetett volna adni a programot, amit itt tákolgatunk, s természetesen elég sok mindent kellett volna összekalapálni, hogy zökkenőmentesen menjenek majd a dolgok. Még – Sztahanovista érdeméremért küzdve – csütörtök éjszaka is bent voltam, egész hajnali 5-ig ügyködtem lelkesen. Aztán amikor péntek dél körül, némi alvás után visszajöttem húzni az igát, láttam, hogy mindenki csak lézeng, felszabadult, a sarokban egy üres pezsgősüveg... Kérdezték, hallottam-e a hírt. Milyen hírt? Hát, hogy vége. Nem kell már javítani a programon, jó nekik így is, vagy mi van?
Nem pont ezt éreztem a levegőben, de hát ki tudja, milyenek a finnek... Mivel csak néztem értetlenül, beavattak a részletekbe is. Az egyik fő befektető úgy döntött, hogy kiszáll, és nem pumpálja tovább belénk a pénzt, így aztán tönkrementünk. (Mondjuk nem értettem teljesen, hisz pont most állt volna pénz a házhoz, de kiderült, hogy mivel így tisztázatlanok a tulajdonosi viszonyok, nem tudjuk eladni a programot.) Hát így mennek a dolgok a legversenyképesebbnek ítélt országban.
Ami pech, hogy még mindig csak próbaidőszakon vagyok, vagyis bármikor lapátra kerülhetek, illetve ha kirúgnak, nem kapok egy fityinget se búcsúként. Mikor ezt elmondtam a főnöknek is, rögtön ment és írt egy papírt, miszerint januárban már megállapodtunk, hogy vége a próbaidőszaknak... Nem tudom, hány főnök tenné meg ezt (igaz, nem saját zsebből fizet majd ki), mindenesetre az enyém megtette, így, ha minden jól megy, még két havi bért kapok munka nélkül, ami, valljuk be, nem is rossz kompromisszum.
A dolog tanulsága, hogy az ember ne dolgozzon sokáig éjszaka.
