… melyben nem buzultam el Mallorcán
Egy kis nyár mindenkinek jár. Helsinki semmiképp sem a napfény városa, így logikusnak tűnik elmenni valahová máshova, ha az ember igazi nyarat akar. Mivel hazaugrani sem épp olcsó mulatság, felmerülhet az ötlet, hogy akkor már inkább Mallorca felé vegyük az irányt. Még szebben hangzik a dolog, ha mindezt kellemes hölgytársaságban tehetjük… Útitársam a többször is letesztelt Judit volt (mökki, Tallin), akivel élményekben gazdag, felejthetetlen hetet töltöttünk a spanyol szigeten.
Felcuccoltunk hát, gépre pattantunk, és meg sem álltunk a Palmanova-beli aparthotelünkig, mely a fantáziadús Viva Palmanova névre hallgatott.
Habár Judit és köztem eléggé szignifikáns a magasságkülönbség (ő 182 centis, én sajnos még közelítőleg sem), mégis úgy tűnt, az emberek pusztán abból, hogy együtt látnak minket, arra következtetnek, hogy egy párt alkotunk. Egy részük alaposan végigmért minket az utcán, csodálkozó arccal nézték Juditot („Mit akarhat ez a nő ettől a csöpp fiútól?”), esetleg ravaszkás, sokat sejtő arccal engem („Hát a csöppjét…”). Egy spanyol jegyárus, miután kérdésére Judit elárulta, hogy nem vagyunk együtt, elmondta, hogy á, nem kell ezt letagadni, nem kell foglalkozni az emberek véleményével, mert ő és a felesége között is ekkora különbség van. (Aztán, mivel mondtuk, hogy magyarok vagyunk, nyelvtudását fitogtatva Dobríj gyen!-nyel búcsúzott…)
Még Kárcsi (Carlos), az üdülő „szórakoztató személyzetének” legfigyelemfelkeltőbb tagja is lazán azt feltételezte, hogy férj és feleség vagyunk. Még az utolsó előtti nap is megkérdezte Judittól, hogy tényleg nem vagyunk-e együtt, majd, miután így ötödjére is tudatva lett vele, hogy nem, reménykedően csillogó szemekkel azt tudakolta, akkor esetleg buzi vagyok-e. Én ugyan nem voltam ott akkor, de ha Juditnak hihetünk, kicsit elszontyolodott, amikor nemleges választ kapott…
Kárcsi ugyanis, bár nem jelentette ki nyíltan, hogy ferdébbek lennének a vonzalmai az átlagosnál, eléggé gyanús jelenség volt. Amellett, hogy a mozdulatai valamivel lágyabban suhantak, mint egy férfié (ezt még betudhatjuk annak, hogy táncosként, énekesként és ex-modellként kifinomultabb mozgáskultúrára tett szert, mint a férfiak többsége), a hanglejtése, a hanghordozása, a gesztusai is feminibbeknek tetszettek a szokásosnál. Emellett még azt is lehet róla tudni, hogy korábban go-go táncosként dolgozott egy éjszakai mulatóban, a barátaival gyakran buzi-bárban múlatják az időt és hogy a szőrös fenekét tangában napoztatta a parton… Nehéz volt nem észrevenni, hogy tetszem neki. Egyrészt lehetett sejteni abból, hogy többször dicsérően nyilatkozott az izmaimról (szerényen csak Macho Man-nek hívott – egyszer még egy gyerekeknek szóló színpadi előadása közben is lesuttogott nekem), másrészt mondta is Juditnak, hogy milyen helyes arcom van (bár sietve hozzátette, hogy nem feltételnül kell buzinak lenni ahhoz, hogy egy másik férfiról ilyen véleménnyel legyünk), majd felém fordult, kihívóan felhúzta a szemöldökét és puszira csücsörítette az ajkát. Szóval…
Azért szívmelengető tudni, hogy ha végképp bemondom az unalmast a nőkkel való kapcsolatteremtés terén, még mindig van mit kezdenem a szerelmi életemmel.
Egyelőre szerencsére nem olyan vészes a helyzet. (Azóta sem – ezt a sorsfordító lépést legalábbis azóta sem tettem meg, és nem is szándékozom – a szerk., 2014.)
Ennek több tanújelét kaptam Mallorcán is (és most ne feszegessük a kérdéskört, hogy esetleg Judittal volt-e valami, mert ezt úgyse árulom el…). Ezek közül az egyik legemlékezetesebb talán az utolsó ott töltött éjszakához köthető. Ekkor egy meghívott tánccsoport Flamenco előadást rittyentett a hotel nem túl nagy színpadára (ezúttal szerencsére nem Kárcsi táncos-énekes estjével kellett betelnünk). Az egyik táncosnő bizony nagyon jól nézett ki, készítettem is róla pár képet, amint táncol.
A show végén látom ám, hogy a nézőtér irányában levonulnak a színpadról. Judit viccelődött, hogy biztos azért jön le a lány, hogy felvigyen a színpadra, s lőn, tényleg: odajött az asztalunkhoz, megfogta a kezem és felrángatott (hadd tegyem hozzá, senkit sem inzultáltak hasonlóan a nézők közül). Sejtettem, hogy disznóság készül, és valamit csinálnom is kell majd a színpadon. Megkérdeztem a lányt, hogy beszél-e angolul (mert ha igen, akkor elmondhatná, hogy mégis, mit csináljak majd), de az angol szókincse a “No”-ig terjedt. Rövid, ám izzadtságcseppekben gazdag, flamencót imitáló idétlenkedés után végre szélnek eresztettek, lejöhettem a színpadról.
Azért a legvégén még lekaptam a lányt – sajnos csak egy közös fénykép erejéig.
Persze volt olyan is, aki civilben adta jelét tetszésének, de sajnos elég általános, hogy a spanyol nők nem beszélnek angolul, így aztán náluk nem annyira egyszerű jó kezdőmondattal indítani, és elkápráztatni őket zseniális elemekkel dúsított verbalitásommal. (És persze nyilván balfék is voltam – a szerk., 2014.) Akadtak ott persze angolok, hollandok és németek is tucatszám, de ők általában úgy viselkedtek, vagy úgy néztek ki, hogy az embernek ne legyen kedve odamenni hozzájuk. Azért természetesen megnéztük, milyen az éjszakai élet, de elég hervasztónak és kiábrándítónak találtuk. A palmanovai éjszakát a felfuvalkodott és arrogáns britek uralták, száműzve minden latinos hangulatot, visszataszító viselkedésükkel teljesen elvették a kedvünket mindentől. Viszont a part nagyon jó volt éjszaka is, teljesen csendes és nyugodt, és ami végképp problémamentessé tette az éjeket: nem voltak szúnyogok.
Ha már az előbb szóba jöttek a különféle nációk, meg kell említenem egy fura versengési szokást: a területfoglalást. Úgy tűnt, az angolok/németek/hollandok (valahol volt egy busznyi finn is a hotelben, de őket nem nagyon láttuk, biztos elbújtak a nap elől) nem érzik teljesnek az életüket anélkül, hogy hajnalban felkeljenek, a család törölközőkészletének javát leterítsék az üdülő medencéje melletti napozóágyakra, majd visszabotorkáljanak aludni. Legtöbb esetben csak valamikor dél körül nyomorgatták ki a csipát újra a szemükből, egészen addig feleslegesen foglalva le a hotel ingóságait. Érthető persze, hogy sokáig álmosak voltak, hisz ahhoz, hogy megelőzzék a többi helyfoglaló kollégát, tényleg korán kellett kelniük… Öröm az ürömben, hogy az ágyfoglalást a törölközőjükkel, és nem a vizeletükkel végezték.
De legyen elég a hotelből és Palmanovából, mozduljunk ki a nagyvilágba - a következő bejegyzésben!
Addig is, képek itt.
