… melyben olcsó hús levét kóstoljuk
Amint leesett az első hó, az én spanyol kocsikám megijedt. „Jaj! Mi ez a fehér, ami esik az égből?!" - gondolta, majd rövid gondolkodás után megbokrosodott.
Eddig a népmesei hagyományokat sem követő fiktív bevezető, ám úgy érzem, elég nagyok vagytok már, hogy megtudjátok a véres valóságot.
Helsinki, 18 óra 48 perc, sötétség, zuhogó eső, 0-1 fok körüli hőmérséklet, metsző szél. A frizurám még mindig tartós.
Mit sem sejtve vezetek, reményeim szerint focizni megyek. De az autómat nem érdeklik a reményeim; szép lassan, folyamatos gáznyomási kísérleteim ellenére lelassul, majd (megjegyezném közben, hogy a történetnek ez a része párhuzamos cselekményvezetésű, így míg a kocsi lassul, addig én az intő jelekből szakértően olvasva bekanyarodok a legközelebbi parkolóba. De térjünk vissza az autóhoz, ami) megáll. Igaz, eddigre én is levettem a lábam a gázról (a parkolóban állva már minek nyomjam?), úgyhogy a megállásért nem hibáztatható egyedül a kocsi. Ott csücsültem az autóban, gondolkodtam, mi lehet a baj. Indítom: cöcöcöcö-brum-brum-cöcö-brum-cöcöpppt-puh-puh. Ezt párszor (értsd: harmincszor) eljátszottam, egyre kevesebb lett a brumok száma, majd a cöcöcöké is, és a végére már csak a puh maradt. Nem akart beindulni.
Mit lehet tenni?
Gondolkodtam: a focira már nem úgyse érek oda... úgyhogy próbáljuk betolni! Ezt magam se gondoltam teljesen komolyan, de amint megláttam, hogy a kocsi mögött egy nagy és mély víztócsa áll (folyamatosan esett az eső), amiben némi félszilárd halmazállapotú latyak (reggel még hó esett) teszi teljessé a csendéletet, ráadásul lejtőn felfele kellene tolni a kocsit, elvetettem az ötletet. Menjünk haza, abból baj nem lehet, aztán majd csak kieszelünk valamit. Mentem-mendegéltem, és miközben az eső kopogott a kobakomon azon gondolkodtam, hogy a félórás kerülő utat válasszam, vagy a negyedórás egyeneset, ami mocsáron, erdőn, és kis, híddal gyengén felszerelt talajvíz-elvezető árkon keresztül vezet. Valami homályos kalandvágytól vezérelve ez utóbbit választottam.
Gyorsan keresztülküzdöttem magam az égig érő füvön, a környéken fekvő önjelölt ipari szemétlerakóban lelt szutykos deszkadarab segítségével eszkábáltam egy hidat az árokra, átcsörtettem a karban nem tartott erdőn (ekkor kezdett eljutni az agyamba, hogy azért mégse minden erdő szép, és hogy a civilizációnak is megvannak a maga előnyei) és hamarosan hazaértem. Bekötöztem magamon a vadon rajtam ejtett sebeit, megvarrtam a szétszakadt ruhákat és lemostam magamról a sarat, de mindezek a pótcselekvések se feledtették el velem, hogy valamit kéne csinálni a kocsival. Talán hazavontatni?
Telefon Anti haveromnak (a lakótársam ekkor épp Magyarországon volt), nincs vontatóbütyök a kocsija farán, nem tud vontatni. Na meg kötele sincs. Elmesélem, mi a gond. A háttérből egy női hang (az ott vendégeskedő ezermester nagymama) intelligens kérdést tesz fel: "Van benne benzin?" Hmm. A mutató a negyede körül járt, de... sose lehet tudni. De hogyan vigyünk benzint a kocsimnak? Neki nincs kannája. Nekem sincs. Míg én felszerelem magam üdítős- és öblítős flakonokkal, ők jönnek értem. Bepattanok, irány a benzinkút, közben rövid és kedélyes beszélgetés a nagyival, aki nagyon fájlalja, hogy amikor Finnországban jár, mindig rossz az idő. Nem lepődök meg, ez az ország már csak ilyen. Megtöltöm a kannákat, irány a parkoló és az autóm. Indítási kísérletek újra, de a Microsoft-féle hibaelhárító módszerbe (kilép és újraindít) vetett hitem eloszlik, autókon nem működik. Nosza, öntsük bele a benzint. A benzin visszafolyik, valahonnan a karosszéria mögül, rá a cipőmre (ami még most is benzinszagú). Nem jut elég mélyre a flakon szája. Egér ne kezdjen elefánttal... Cső kellene; és van, amikor igenis a méret a lényeg. Csakhogy ritkán szériatartozék nálam bármiféle csőféleség. Na jó, bepakolom a kocsi csomagtartójába a benzines flakonokat, szerencsére csak 5 percig kell a zuhogó esőben a csomagtartó zárjával babrálni, utána véletlenül nem figyelek oda, és egy laza csuklómozdulattal sikerül bezárnom. Haza.
Este 10. Nem hagy nyugodni a dolog.
Egy cső kellene.
Vagy MacGywer.
A cső talán könnyebben beszerezhető lesz. És szikra gyúl az agyamban: a hullazsák! Alig 1 év után végre eljött a túlméretezett szemeteszacskó ideje! (Tudtam én, hogy felhasználom még valamire!) Leszakítok róla egy darabot, összegöngyölöm, celluxszal összeragasztom: kész a cső. Mivel a méreteket nem tudtam fejből, többféle átmérőjű verziót is legyártottam, illetve alternatív megoldásként 2 egymásba tolt WC-papír-hengert és egy alul is kilyukasztott Plussz-os dobozt viszek még magammal.
Éjszaka 11. Nincs melegebb odakint. Felpattanok a bringára, csontig ázok mire odaérek, de sebaj, a bringával ellentétben hajthatatlan vagyok, ha az elméleteim gyakorlati életképességét kell megvizsgálnom. Kinyitom a csomagtartót (kivételesen gyorsan megy), kiveszem az egyik kannát, óvatosan ráhúzom a csövet a szájára, majd az egészet beirányítom a lyukba, merészen adagolni kezdem... és elkezd kifolyni megint. Kicsi fazonigazítás, kicsit lassabban öntöm, és lám: sikerül! Beleöntök vagy 2-3 litert, közben ázok az esőben, amiről eszembe jut: ugyan vizsgáljuk már meg, van-e értelme itt marháskodni? Beülök a kocsiba, indítom: cöcöcö-brum-cöcö-brum-brumm-cö-brum-BRUMM-BRUMM!
Beindult!
Na, most mi legyen? A csomagtartó nyitva, a flakonok szanaszét, a bringa 3 méterrel arrébb rozsdásodik... Mielőtt elmondom, mit tettem, el kell mondjam: logikus lélek vagyok. Hiszek abban, hogy ha egyszer „megjavítunk" valamit, akkor az „megjavult" állapotba kerül, és ott is marad. És én azt hittem ekkor, tényleg csak a benzinhiány volt a baj, így... és ne ítéljetek el érte... leállítottam a kocsit. Ha egyszer beindult, másodjára is be kell indulnia. A bringát elvittem a biciklitárolóba. Beleöntöttem a maradék benzint is a tankba. Bezártam a tanksapkát. Bezártam a csomagtartót (ezúttal 15 percig tartott, ebben az időtartamban végig a kocsi mögötti latyakos tócsában álltam, az eső esett, a szél fújt, a kezem lefagyott - talán ezért nem éreztem, hogy melyik is volt az a mozdulat, amivel végülis sikerült bezárnom). Beültem a kocsiba. Indítottam: cöccöccöö-puh.
A következő 10-20 indítási kísérletben sem kaptam sok brummot. Ott ültem a kocsiban, néztem, ahogy az eső veri a szélvédőt, az isten meg engem. Vagy negyedórát meditálgathattam ott csodára várva, közben időnként pár indítási kísérletre szánva el magam – ezzel a maradék energiát is kiűzve az akkumulátorból. Belevertem a fejem egy párszor a kormányba, jó erősen, hogy vérezzen, de csak gondolatban. Kiszálltam, hazatekertem, közben énekeltem az esőben.
Másnap egy jobb felszereltségű ismerősömnek szóltam, hogy ugyan segítsen már átsütni egy kicsit az aksit, vagy ha nem megy, akkor vontassuk el a kocsit a szervízbe. Átsült az aksi, finom ropogós lett, és azt is láttuk, hogy megforgatja ugyan az indítómotort (cöcöcö), de aztán nem igazán gyúl jókedvre tőle a motor (brum). Próbáltuk tolni-vonni, de semmi se tudta beindítani. Ekkor már tényleg csak annyi energia volt az akkuban, hogy halványan megvilágítsa a műszerfalat, így vontattuk el a szervízbe. (Érdekes mellékfonala a történetnek, hogy az a gyerek, aki engem vontatott, közvetlenül a vontatás után ment segíteni Antinak, akivel egy nappal korábban a benzinnel bénáztunk, ugyanis neki se indult be az autója...)
Innen már nem volt sok dolgom. Időnként felvettem a telefont, amikor hívtak a szervízből, hogy komolyabb a probléma, mint hitték, és még többe kerül a dolog. Valóban. Többe, mint a kocsi került. Bár ha azt nézem, hogy még így is, és az éves biztosítási díjat is beleszámolva, még mindig 500 ezer alatt költöttem rá, még mindig olcsóbban kijöttem, mint otthon. Csak ezután ne legyen már vele baj…
Még egy nüansznyi apróság, egy lehelenyi finomság ide kívánkozik még. A finnek a b hang helyett általában p-t, a z helyett sokszor cs-t mondanak. Kissé meglepődtem, amikor először hallottam a telefonban a szerelőket az Ibizáról beszélni...
Közben voltak más dolgok is, amik nem tartoznak az autóhoz, pl. hogy itt már keményen beindult a tél, most épp 15-20 centis a hó, délután 4-kor már nincs világos, az első taknyolás után felelevenítettem a jégen bicikliző képességemet, stb, de ezekről talán majd legközelebb mesélek.
Vagy nem.
