FiKa - Finnországi Kalandok

… melyben nem csak első autómról esik szó

Lássuk hát a járgányt!

Metálszürke Porsche motor hajtja – talán ennek köszönhető, hogy egy másik kocsiból átintegettek a szórakozni induló fiatal lányok egy piros lámpánál várakozva (közlekedési lámpáról van szó, természetesen). Annak ellenére integettek, hogy a Porsche motorból semmit sem láttak, mert ahogy ez a kocsiknál már csak lenni szokott, eltakarta a kaszni.

És hogy mégis, milyen a verda?

Egy tűzpiros Seat Ibizáról van szó. Bennfentesek pontosan tudják, melyik évjáratokba pakoltak Porsche motorokat, szóval nem köntörfalazhatok: régi a verda, 11 éves. Ennek köszönhetően itt-ott már mállik róla a vakolat, és valami az első kerék körül is fura hangokat ad… Az győzött meg, hogy élemedett kora ellenére sem lesz ez rossz vásár, hogy a pasi, aki eladta, 200 kilométer távolságból hozta el azért, hogy megmutassa, a kocsi pedig túlélte. Igaz, ha képes volt ekkora távolságot megtenni, csak hogy eladjon egy kocsit, lehet, hogy nagyon szabadulni akart tőle… Biztató részletinformáció, hogy a műszaki vizsgája is most volt augusztusban, vélhetően tehát komoly baja nincs. És az is a kocsivásárlás malmára hajtotta a vizet, hogy sikerült lealkudnom az árat kb. 150.000 Ft-ra. Ennyiért bicikliket árulnak errefelé.

Aztán majd meglátjuk, mennyire híg a leve…

(Breaking news, most jöttem a biztosítótól: az éves biztosítási költség többe kerül, mint maga a kocsi… Jaj, hát kellett ez?)

Remélem, arra azért jó lesz, hogy elközlekedgessek itt vele, aztán úgyis eladom. Azzal avattam fel, hogy elvittem az eladót az egyik legforgalmasabb vasútállomásra, hogy haza tudjon menni. Első út egy megszokatlan kocsival este 6 körül (vagyis dögsötétben) egy főváros forgatagában, olyan dimbes-dombos úton, amihez egy alföldi gyerek nemigen van szokva… Túléltük. Ekkor még velem volt a lakótársam; ha nincs ott, még most is ott tekergek valahol, mivel fogalmam sem volt az útvonalról. Másnap el is tévedtem (pontosabban előre be nem tervezett felfedezőutat tettem a környéken, ráadásul szoktattam magam a kocsihoz), amikor – immár egyedül – jógára mentem.

Mostanában elkezdtem jógázni is, már kétszer voltam. Kicsit öreges a tempó, mert egy magyar öregasszony tartja, és szeret sokat rizsálni. De minden elismerésem, szeretném, ha öregkoromban én is ilyen rugalmas izmokkal és nyikorgásmentes ízületekkel rendelkeznék majd.

Addig azonban még sok napüdvözlet folyik le a Dunán…

… melyben alapvető változások állnak be az életemben

Finnországban vagyok. Ez persze nem olyan meglepő, hisz az elmúlt egy évet itt töltöttem. Csakhogy ez a finnországi élet már nem ugyanaz a finnországi élet…

Mivel fogalmam sem volt, visszatérek-e, jobbnak láttam felmondani az albérletem, és elhagyni szeretett hajlékomat. Szerencsére volt hová visszajönnöm: beköltöztem egy eddig nem említett haveromhoz, egy pöttöm kis szobába. Míg a korábbi lakom közlekedési szempontból nagyon jó helyen volt, addig a mostani (mely ezúttal nem lakótelepi lakás, hanem egy házrész egy olyasmi helyen, amit Pesten talán lakóparknak hívnának, vagy sorházi lakásnak, vagy a fene tudja; mindenesetre van kis kertje, van benne szauna, internet, hifi, mosogatógép… de kád például nincs) tömegközlekedésileg hihetetlenül rossz helyre épült. A rossz közlekedési lehetőség még nem lenne katasztrófa, mert a bérleményhez jár egy női bringa is, az új munkahelyem pedig nagyon közel van, de azért úgy éreztem, kénytelen vagyok venni egy autót.

Új meló? Autó???

Egy kicsit előreszaladtam. Csak szép sorjában…

Októberben otthon töltöttem két gyönyörű hetet, élveztem a napsütést, hogy pólóban és rövidgatyában is simán mászkálhatok. (Ehhez képest, mintegy kontrasztként, itt nagykabátot kell venni, voltak – és sajnos lesznek – napok, amikor 1-2 fok körül realizálódik a napi csúcshőmérséklet, alig egy héttel azután, hogy otthon 24-25 fok körül lengedezett a higany a hőmérőkben.) A szeptemberi repülőkatasztrófa (2001/9/11 – A szerk., 2014) után többen is óvtak a repüléstől, de mit tehettem volna azon kívül, hogy kezemben egy löttyintésre kész borospohárral sakkban tartom a huncut szemű, arabos vonású utastársaimat? Gond nélkül le is szállt a gép, a finn WTC is áll még (WC-ből pedig kifejezetten sok van).

Mint említettem korábban, végül találtam itt egy munkát, és bár otthon is kaptam ajánlatot, egyelőre a külhont választottam – nem másodlagosan azért, mert kezdésnek kétszer annyit ajánlottak, mint a pesti cég. És persze a későbbi munkakeresések során jobban hangzik, hogy külföldön dolgozott az ember.
Habár még épp csak belecsöppentem a munkába, annyit már most is látok: többet kell majd dolgozni, mint a Nokiában kellett. Egy kis cégről van szó, összesen vagyunk vagy tízen. Ebből négyen nem termelnek semmit, csak úgy vannak… sales-esek, managerek, csupa naplopó. A munkahely hangulata jobbnak tűnik, az emberek közvetlenek, és egyelőre barátságosak. Egyelőre még a mosolygás és a beleszokás időszaka ez, de kíváncsi vagyok, mi lesz később, közelebb a határidőkhöz, amikor is eldőlhet, hogy egyáltalán életben marad-e a cég. Elvileg kötetlen a munkaidő, sőt, maga a nagyfőnök mondta egyszer, amikor közösen mentünk ebédelni, hogy nem követi, ki mennyit dolgozik, csak a meló legyen meg. Jól hangzik, de ez sok nem fizetett túlórát is jelenthet… Megvan a lehetőség arra is, hogy otthon dolgozzak, ahelyett, hogy bemennék, amit megkönnyít, hogy nem asztali számítógépet kaptunk, hanem laptopot, amit kedvünkre hurcolászhatunk. De bent nincs mese, nem örülnek, ha azt látják, hogy nem melóra használom a gépet.

Van egy nagy előnye ennek a munkahelynek: bringával nem telik 10 percbe sem, hogy beérjek, ami azért egy fővárosban már valami. Igaz, nem a legjobb a bicaj, de egyszerűbbé teszi a közlekedést, és egy fillérembe se kerül. Az, hogy olyasmit tekerek, ami formavilágát tekintve a konzervatívabb szellemiségű 40-es női közönséget célozza meg, remélem, hosszú távon nem éget belém súlyos személyiségtorzulást. De ha megint jönnek a mínusz 20 alatti hőmérsékletek, lehet, hogy nem lesz már olyan vidám bringával menni dolgozni, arról nem is beszélve, hogy igaz ugyan, hogy a munkahely közel van, de minden más nagyon messze. Ezt a vidéket nemigen építették még be, nem olyan nagyon rég még mocsár volt itt. Így nem sok mindent találni, csak lakóházak és fák sorakoznak a kanyargós út mentén; busz is csak egy jár erre, de nem tudom, mikor. A lakótársamnak van ugyan autója, de nem vagyunk összenőve, és néha talán nélküle is elmennék pár helyre (na meg persze ő is nélkülem).

Mindenki láthatja, hogy tényleg vennem kellett egy kocsit.

De a csodajárgányról majd legközelebb…

… melyben különböző porcikáimat különböző hatásoknak teszem ki

Finnország földjére lépésem idején nem szerepelt a terveim között a finn fogorvostudomány aktuális állapotának kliens-oldali megközelítése, azonban egy jelzés értékű, ám annál kitartóbb kétoldali fogfájás lehetőséget teremtett egy összehasonlító elemzés elkészítéséhez.

Halogattam a fogorvoshoz menést, ameddig lehetett (ami egyébként otthon nem szokásom), mert itt nyilván jóval drágább ez is, és amúgy is terveztem hazamenni. De aztán eljött a pillanat, amikor nem várhattam tovább; a hátamra vettem a batyumat, és felkerestem a legközelebbi fogdoktort. Pár érdekességet tudnék csak kiragadni: egyáltalán nem fájt a kezelés (eltekintve az olyan apró fájdalmaktól, amik akkor keletkeznek, ha valaki fúrótoronnyal közlekedik az ember szájában), sokkal lejjebb, szinte vízszintesig engedték a fejemet (ez nem tudom, miért volt jó, de a kezem teljesen elzsibbadt), és a szokásos nyálelszívó cső és az alkalmankénti köptetés helyett porszívózták a számat. Ez nem tartozik a legkellemesebb élmények közé, mert a csont- és tömésdarabkákat nem szívja ki teljesen, a nyálat viszont igen, így kiszárad a nyálkahártya, állandó nyeldeklésre késztetve a pácienst. Az asszisztens, látva a nyeldekléseket úgy gondolja, hogy nem porszívózik megfelelően, így még buzgóbban szívja a nyálat, lecsökkentve a szenvedő alany testének nedvességtartalmát vagy 10%-kal…

Csak hogy általánosságban beszélhessünk testünk anyagi valójának gondjairól (és hogy növeljük az értelmetlennek hangzó félmondatok számát a szövegben), sokkal okosabb persze megelőzni a gondokat, mint orvosolni őket. Ebből a megfontolásból (és három éve sajgó derekam megnyugtatásául, na meg egészséges kíváncsiságtól hajtva) kerestem fel a közeli thai-masszázs szalont. Előtte azért utánaolvastam, hogy mégis mi várhat rám a gyakorlott kezű thaiföldi nőkön túl – mert ezzel kapcsolatban ugye mindenféle híresztelések terjengenek a köztudatban. A thai masszázs lényege, hogy elsősorban nem az izmokat masszírozza át, hanem az akupunktúrás pontokat ingerli, stimulálja, javítva ezzel a test energiaáramlását. Ennek megfelelően nem is csak a hátat, a talpat, vagy egy adott izomcsoportot masszíroznak, hanem az egész testet átgyúrják. Javult közérzet, több energia – írták azok, akik thai masszázsos élményeiket a weben tették közzé.

Ehhez képest...

Egy thai nő fogadott, nem volt túlöltözve. Eddig oké. Ronda volt ugyan, és látható súlyfelesleggel bírt, de ez nem zavart, hisz úgyis csak masszíroztatni jöttem. Amit jól is csinált. Tényleg tetőtől talpig megmasszírozott, ha nem is minden porcikámat, de sok területet érintve. De, hogy őszinte legyek, nem éreztem, hogy hű de felfrissülnék. Vagy hogy a derekam hirtelen meggyógyult volna. (Azóta meg már biztosan tudom, hogy nem.) Na jó, lehet, hogy a rendszeres kezelés helyrehozta volna, de most munkanélküliként nem érzem, hogy megengedhetném magamnak, hogy próbából törzsvendég legyek.

De végre meló-fronton is változások várhatók. Találtam itt egy megfelelőnek látszó munkát, csak az a kérdés, mennyit fizetnének. Mielőtt szó nélkül fejest ugrottam volna bele, megnézem, otthon mit kínálnak, elmegyek ott is pár állásinterjúra.

Aki úgy gondolja, hogy ehhez Magyarországra kell látogatnom, bizony jól gondolja. Október 5.-én megy a repcsim, és vagy két hetet, vagy jóval többet otthon is leszek.

Hogy pontosan mennyit? És hogy visszajövök-e Finnországba? Ez még számomra is megválaszolatlan.

Mindenesetre a jegyem oda-vissza szól…

… melyben majd’ megfagyok, rajtam viszont legyek melegszenek

Vannak dolgok, amiket nem feltétlenül óhajt kipróbálni az ember. Ilyen például az az érzés, amikor az ember hajában legyek kezdenek mászkálni, párzási célzattal – természetesen nem velem, hanem egymással való párzás céljából.

Ezek a legyek elég érdekes módszertan szerint szaporodnak. Amennyire én tudom, nyáron csak tengenek-lengenek, ahogy a legyek szoktak, de amikor jön az ősz, úgy érzik, majd szétveti őket a nemi vágy, ezért beleszállnak a szarvasok szőrzetébe. Mintha ez még nem tűnne elég nagy hülyeségnek, eldobálják a szárnyaikat is, feladva a légyi lét egyetlen kiváltságosnak tekinthető velejáróját, a repülés képességét. Miután ezzel megvannak, ott kóricálgatnak szegény szarvas szőrzetében, egészen addig, amíg egy olyan ellenkező nemű légytársukba nem botlanak, akit szintén ugyanabba a szarvasba hányt a véletlen. Mikor így összejönnek, csinálnak valamit (a fiatalabb olvasók lelki fejlődésének védelme érdekében ezt most nem részletezem), aztán a nőnemű légy odapetézik a szarvasra, majd nagy boldogan meghal. (Gondolom, a boldog apa is osztozik a sorsában.) A peték víg öntudatlanságban vészelik át a fagyos finn telet a szarvas meleg szőrében, majd tavasszal folytatják szüleik hagyományát.

Talán ezért is nevezik őket ékes angolsággal moose fly-nak.

Ha lenne annyi eszük, hogy a szarvasokat megkülönböztessék más élőlényektől, nem is lenne mindezzel bajom, de úgy látszik, az összetett szem alkalmatlan arra, hogy akárcsak árnyalatnyi különbséget tegyen az ember és a szarvas között. Ennek megfelelően tucatszám szedtük ki magunkból a ronda ízeltlábúakat, időnként egy csimpánzcsalád látványát keltve, azzal a különbséggel, hogy a másikban lelt rovarokat nem ettük meg. A legyek egyébként nagyon rondák, laposak, széles és szőrös (kapaszkodásra sajnos nagyon is alkalmas) lábakkal, és még csak agyoncsapni se lehetett őket, hanem mint a bolhákat, körömmel kellett széttrancsírozni a testüket.

De hol is történt mindez?

Felkerekedtünk néhányan, északra utaztunk, hogy egy hétvégét egy nemzeti parkban töltsünk.

A szállást sátorral oldottuk meg. Mivel én nem tartok Helsinkiben sátrat, bizonytalan jövőjű munkanélküliként pedig nem is szándékozom beruházni egyre, kölcsön kaptam egy egyszemélyes játéksátrat (épp csak a festett indiánok hiányoztak róla). Mivel hálózsákom sincs, abból is kaptam egyet, ami +20 fokig hőtartó – a szeptember végi finn erdőségekben azonban nemhogy este, de nappal sem nagyon van 20 fok. Így aztán magamra vettem minden ruhámat, amim csak volt, és fogvacogva valahogy túléltem az éjszakát…

A legyektől és a hidegtől eltekintve nagyon jókat kirándultunk, gyönyörű volt az őszi erdő a sárguló levelekkel, sőt, még hódvárat is láttunk. 

Képek itt.

… melyben régi álmaim teljesülnek

Kisiskolás koromban mindent megadtam volna, hogy láthassam Artu Detut, Thripiót, Csubakkát, Darth Vadert, Boba Fettet, egy rohamosztagost, egy igazi lépegető-makettet – vagy úgy bármit a Star Wars univerzumból. Csak kérni kell és megadatik, tartja a bölcsesség – még ha hosszú évekkel később történik is ez, amikor az ember már nem izgul rá annyira a dologra, mint korábban.

Mindenesetre valóra vált ez a régi vágyam. Helsinkibe látogatott egy londoni szervezésű „vándorcirkusz", az Art of Star Wars nevezetű kiállítás. A kiállításon megtekinthető a Csillagok Háborúja sorozat sok szereplőjének eredeti jelmeze, rengetet makett; sőt, még az a pod-racer is ott volt teljes életnagyságban, amiben Anakin Skywalker versengett.

Az „art” részt rengeteg eredeti vázlat, tervrajz és háttérfestmény szolgáltatta; érdekes volt látni, hogy kit milyennek terveztek eredetileg. Csak bámultam, mint a moziban (amit megkönnyített az a tény, hogy egy mozi adott otthont a kiállításnak), és gyártottam a fényképeket zsákszámra.

Úgy tűnik, ez a megvalósult álmok időszaka…

Valamikor középiskolás koromban (na jó, még egyetemen is) nagyon szerettem volna, ha a rajzaim megjelennének egy könyvben. És most tessék! Engem ért a megtiszteltetés, hogy Csibor Zoltán A kártya kéznél van című könyvét illusztrálhassam. Én ugyan még nem olvastam, nem is láttam, sőt, azt se tudom, pontosan mely rajzaim kerültek bele azok közül, amiket ide készítettem, de azért ajánlom mindenkinek, szeretettel. Gondolom, a kártyákról szól. (Azóta jócskán kibővült az általam illusztrált kiadványok köre, a legutóbbi ilyen a Rastith fedőnévre hallgat. – A szerk., 2014.)

… melyben úgy látszik, befellegzett

Az időjárás visszatért a régi megszokott kerékvágásba – esik az eső, felhős az ég, nem kifejezetten van meleg, és már a fák is hullatják a leveleiket.

De hogy nekem is befellegzett-e?

Hamarosan kiderül.

Manapság a munkanélküliek vidám és gondtalan életét élem. Akkor kelek, amikor akarok, napközben azt csinálok, amit akarok, és ez jó, bár azt hiszem, nem kell hozzá két hét, hogy halálosan unjam. Mindenesetre annak örülök, hogy legalább egy darabig nem kell egész nap a számítógép előtt görnyednem – igaz, így, hogy nem vagyok egész nap internetközelben, nehezebben megy az álláskeresés is.

Hogy miért és hogyan történt, mi lett a kis munkámmal a Nokiánál? Egyrészt, befejeztem, amin dolgoztam. Kész a program és működik, le van dokumentálva, hogy amennyire ez lehetséges, más is értse. Másrészt, gazdasági recesszió tombol a világban, kipukkant a dotcom-lufi, s bizony ez még a gigacégeket is megszorongatja kicsit. Úgy döntött a vezérkar, hogy a magamfajta drágább külsős munkaerőtől megszabadul, amint lehetősége nyílik rá. Nekem pedig pont most járt le a szerződésem, így egyszerűen csak nem hosszabbították azt meg.
Terveim szerint szeptemberben még itt vagyok Finnországban és próbálok munkát találni. Ha ebben a hónapban nem jön össze semmi, akkor csomagolok és hazamegyek, mert bár maradhatnék még, itt csak megy a pénz, és már lassan fél éve, hogy nem voltam otthon. Internet pedig ott is van.

A helyzet nem reménytelen. Nem lehetetlen állást találni, de most nagyon beszűkültek a lehetőségek, kevésbé dúskál ajánlatokban az állásvadász – van olyan programozó, aki fél éve állástalan. Azért szorgalmasan eljárkálok állásinterjúkra, ha hívnak, és várom a visszajelzést. Már távolabbra, Finnországon kívülre (Németország, Anglia, Amerika) is kinyújtottam a csápjaimat, a visszajelzés vegyes. Amerikából és Angliából nem jött vissza még semmi, Németországból már vezényeltek le velem állásinterjút. (Tegnap épp a klotyón ültem, amikor csengett a telefon - nem tudom, vannak-e látnoki képességei az interjúztatónak, de ma jött a levél, hogy nem én kellek nekik. De mit várjon az ember egy állásinterjútól ilyen körülmények között?) Tegnap este 8 után egy magyar fickó hívott fel, mondván, hogy jelentkeztem valami külföldi munkára – ezekre sose emlékszem, de elhittem neki – és mondta, hogy most Belgiumban indulnak projektek. Meglátjuk.

Szóval, nap mint nap jönnek visszajelzések és jelentkezek új állásokra.

Igazából azt se bánom, ha egy darabig pihennem kell. Addig is próbálom aktívan eltölteni a szabadidőmet, olvasgatással, tanulással, edzéssel, focival...

Lassacskán lejár az az idő, amit a számítógép előtt tölthetek, úgyhogy befejezem. Mostanában egyfajta web-csöves lettem, könyvtárba és kocsmákba járok internetezni. Kicsit kalandos, mindig el kell valakit zavarnom a gép elől, aztán ha letelt az időm, mindig jön valaki és engem zavar el. Vacak gépek, lassú hálózati kapcsolat, korlátozott idő... ez van.

Majd lesz jobb.

… melyben felfut a focista karrierem

Egyetemista korom óta először újra bajnokságban focizok, most épp a Nokia-bajnokságban. Az egyik srác, Erdély Maradonája, Zsolti, a szokásos szerdai magyar focin felfedezte, hogy milyen zseniális is vagyok (repedezik a plafon), és elhívott, hogy javítsam fel egy kicsit a csapatukat. Az eredmény: három meccs alatt négy gólt lőttem, és azt hiszem, tevékenyen kivettem a részem abban, hogy a bajnokság végén az első helyen végeztünk a csoportunkban. Persze, hozzá kell tennem, hogy finnek ellen fociztunk, ami eléggé megkönnyítette a dolgunkat. Viszont a mi csapatunk is tele van finnekkel, ami rendesen vissza is veti a csapat teljesítményét. És van egy francia gyerek is, nehéz olyan nála nagyobb antitehetséget találni, aki nem hajlandó észrevenni, hogy nem tud focizni. Szerencsére vagyunk ott általában ketten-hárman magyarok... Ma lesz az első selejtező-szerűség, ahol a csoportgyőztesek csapnak össze; amint megírtam ezt a levelet, rohanok is.

Az első ilyen nokiás meccsemen fedezett fel egy marokkói gyerek a mi csapatunkból, aki mondta, hogy hetente egyszer vannak nagypályás meccseik, és javasolta, hogy menjünk el mi (Zsolt + én) is segíteni nekik. Nagypályán korábban még sose játszottam, persze, hogy érdekelt a dolog. Kicsit megijedtem az elején – a mi csapatunkban nemigen volt fehér ember. De amikor végignéztem az ellenfelen, megnyugodtam, csupa finn volt.

Ha őszinte akarok lenni, elárulhatom, hogy nagyon béna voltam. Abszolút nem találtam a helyem se a pályán, se a csapatban. Passzolni nem nagyon akartak nekem, de ha mégis megtették, rájöttek, hogy kár volt. Szóval csúfos dolog volt. Gyakorolnom kellene még ezt, szokni a csapatot és a nagy teret, de érthető módon azóta nem hívtak. Egyébként itt se voltak jók a finnek, megnyertük a meccset, Zsolti rúgott 2 gólt, ő lett az ünnepelt sztár. Meg is érdemelte, nagyon jól játszik. Legalább egyikünk…

Nekem pedig marad a kispálya.

… melyben lefejelek egy sziklát

Sikerült balesetet szenvednem az erdőben. Sétáltam, sétáltam, egy kis dombon azonban ahelyett, hogy lecsücsültem volna, megcsúsztam, estemben belekapaszkodtam egy fatörzsbe, de az nem fogott meg, így csak megpördültem, és bevertem a fejem egy másik dombba, ami történetesen – és ez nem ritkaság a finn erdőkben – gránitból volt. A fejem bizonyult gyengébbnek – legalábbis a vér, amit a kövön találtam, nem a szikla sérüléseiből fakadt. Felszakadt a fejbőröm, dőlt belőle életem vörös nedve, szerencsére ész nélkül. Mit volt mit tenni, elindultam haza.

A finn embereket talán jellemzi az, hogy a szembejövők közül senki sem kérdezte meg, jól vagyok-e, mialatt véres fejjel hazagyalogoltam. Otthon alaposan kitakarítottam a sebet, már amennyire azt megtehettem; a sérülés a tarkómon volt, a saját tarkójukat pedig viszonylag kevesen látják.

Mivel másnap még nem forrt össze a bőr, és valami lé is szivárgott a sebből, gondoltam (pontosabban mások gondolták így, és többen is voltak, úgyhogy hallgattam rájuk), elmegyek és megmutatom valami orvosnak a körzeti SZTK-ban. Ott egy váróba irányítottak, ahol három órás várakozás után végre egy fehér köpenyes is megnézte a fejem, de addigra összeforrt a seb, úgyhogy azt mondta, ő már nem nyúl hozzá. Némi csend után megkérdeztem, tetanuszt esetleg adna-e. Megrágta magában a lehetőséget, látszott rajta, hogy végül is annyira nem tartja hülyeségnek az ötletet, így elküldött ugyanahhoz az emberhez, aki a kórházba érkezésem elején a váróba irányított, hogy adjon nekem egy adaggal. Egyfajta keretes szerkezettel zárult tehát az intézménylátogatás, ahol a középső részben nem történt semmi. Mindez kb. 5000 forintba került, s ezt az összeget, mint megtudtam, akkor is kiszámlázták volna, ha még szurit se kapok.

… melyben csodákat látunk Mallorcán

(Az előző rész itt.)

Elutaztunk Mallorca fővárosába, Palmába, amely a mi turistafalunk után egy igazi város hangulatát keltette. Az egész szigeten egyedül itt találkoztunk magyarokkal, a Roncsfilm vagy a Csapd le csacsi! című filmalkotásokban kikarikírozott igazi magyar érzésvilágot árasztották magukból, és örültem, hogy az idegenajkúak nem értik, hogy milyen kicsinyes problémákon, a dolgokhoz mennyire negatívan hozzáállva vitáznak egymással. Szóval ott nem nagyon dicsekedtem volna vele, hogy ugyanabból az országból származunk.

Palmáról nem sokat mesélnék, ott vannak a fényképek mázsaszámra. A város egy ténylegesen működő város, nem turistacentrum, így megnézhettük azt is, hogyan élnek az itteni dolgos átlagemberek.

A szegénynegyedben, habár semmilyen zaklatás nem ért minket, célszerűbbnek láttuk eltenni a fényképezőgépet, nehogy valakinek nagyon megtetsszen. Ezeken a területeken fogott el minket az éhség, és mivel valamiért délután 3 körül egyetlen étterem sem tartott nyitva, jobb híján beestünk egy kricsmibe, hátha ott tudnak nekünk valamit enni adni.

A pult mögött egy Antal Imrére emlékeztető, az orra helyén vöröses krumplit viselő nő fogadott, angolul természetesen nem beszélt. Ennek ellenére sikerült meggyőznünk arról, hogy éhesek vagyunk, aminek az volt az eredménye, hogy elment egy kétes tisztaságú hátsó helyiségbe, és egy-egy mindenfélével megrakott szendvicsszerűséget generált nekünk, ami kinézete ellenére nagyon finom volt. A kocsmában enyhe társasági élet zajlott: a pult mögötti televízióban egy régi westernfilm pörgött, amit a teremben levők időnként hangos kommentárokat hallatva néztek. Maga az atmoszféra, a berendezés, az emberek lepukkantsága hasonló volt, mint otthon egy kanyarszéli kocsmában, de most tessék megkapaszkodni: senki sem volt részeg, és az ott levő helyi kocsmatöltelékek közül csak kettő-három előtt volt alkohol (az is csak valami híg bor, nem fütyülős pálinka); a többiek pedig vagy nem ittak, vagy csak ásványvizet. A hangulat egyébként tényleg kedélyes volt: nem távolba meredő alkoholisták ugattak egymásnak szegényes szókinccsel összeválogatott gorombaságokat, nem az élet önjelölt, homályos tekintetű áldozatai siratták elveszett ifjúságukat, hanem viccelődtek, egymás családja felől érdeklődtek, vagy kártyázás közben ugratták egymást. Érdekes tapasztalat volt Magyarország és Finnország után.

Persze nem csak a fővárost tekintettük meg, hanem megpróbáltuk, amennyire időnk engedte, körbejárni a szigetet. Ebből a nemes célból egy kissé lestrapált sebváltójú (nem ez volt a kiválasztási szempont!) Opel Corsát béreltünk, és azzal vágtunk neki az útnak. A nyugati és északi hegyekben jól kiépített szerpentineken haladtunk – annyira kanyargott az út, hogy amelyikünk vezetett, annak mindig az utat kellett figyelnie, így lemaradt a látványosságokról, nem tudott elgyönyörködni a meredező hegyekben, a napszítta, lépcsős elrendezésű termőföldekben és a gyakran előbukkanó tenger végtelenségében.

Szerencsére az utat sok pihenőhely szegélyezte, így jó pár helyen megálltunk, és leesett állal fényképeket készítettünk.

Az egyik legjobb hely egy kis kilátócska volt, ahol jobbra is, balra is a tengerparton sorakozó, a távolban kéklőn elvesző hegyeket láttunk, fölöttünk a tiszta égbolt, előttünk a végtelen, leírhatatlanul kék tenger, alattunk pedig a szédítő mélység… Szavakkal is, képekkel is visszaadhatatlan az az érzés, ami ott fogja el az embert.

Habár a hegyi szerpentineken semmi gond nem adódott, a lakott területeken már akadtak problémáink. Nem mindenhol voltak egyértelműen jelölve az útirányok, így többször is sikerült bevergődnünk a szűk, 3-4 méter széles sikátorokkal tarkított belvárosokba.

Sőt, időnként falvak között is ilyen út vezetett: maga a látvány nagyon szép és egyedi volt, csak azon kellett izgulni, hogy szembe ne jöjjön semmi…

Fent a hegyekben megkapó kis településekre bukkantunk. 

Az egyikben találtunk egy kellemes kis vendéglőt, ahol ízletes nyúlragut fogyasztottam. (Kellemes húsvéti ünnepeket!  – A szerk., 2014.)

Aztán elmentünk északra, ami sokkal kevésbé tűnt hangulatosnak, mint a déli part – kevesebb ember, kisebb pörgés, a parton erős szél, az épületek között tikkasztó hőség.

Onnan, mivel lassan vissza kellett vinni a kocsit, rohanás le keresztül a szigeten – egyetlen kitérőt tettünk csak egy tanyamúzeumnak látszó barlang kedvéért, de idő híján nem mentünk be, csak lefényképeztem néhány macskát.

Aztán tényleg rohanás vissza Palmanovába – csak azért, hogy levágjuk az utat, előre meg nem fontolt szándékkal kis utcácskákba tévedtünk be, de azért végül csak meglett a civilizációba visszavezető út.

Még egy apró incidenst a végére. A reptéren, amikor átvilágították a cuccom, rögtön jöttek a fegyveres erők és magyarázták, hogy menjek velük egy kis szobába, és közben hajtogatták: „Pistol!” Először nem tudtam, hogy le akarnak lőni vagy mi, de aztán eszembe jutott… Mallorcán több helyen lehetett régi pisztolyreplikákat venni, én pedig úgy gondoltam, nem teljes az életem egy ilyen nélkül. Csak azt nem értem, hogy miért gondolták a reptéren, hogy egy dobozba zárt, többszáz éves formavilágú fegyvernek látszó tárggyal fogom eltéríteni a gépet... Végül átengedtek, a pisztolyom is megtarthattam. Hálából nem térítettem el a gépet, így az visszahozott a falfehér, halfejű droidok országába.

További képek a körútról itt.

… melyben nem buzultam el Mallorcán

Egy kis nyár mindenkinek jár. Helsinki semmiképp sem a napfény városa, így logikusnak tűnik elmenni valahová máshova, ha az ember igazi nyarat akar. Mivel hazaugrani sem épp olcsó mulatság, felmerülhet az ötlet, hogy akkor már inkább Mallorca felé vegyük az irányt. Még szebben hangzik a dolog, ha mindezt kellemes hölgytársaságban tehetjük… Útitársam a többször is letesztelt Judit volt (mökki, Tallin), akivel élményekben gazdag, felejthetetlen hetet töltöttünk a spanyol szigeten.

Felcuccoltunk hát, gépre pattantunk, és meg sem álltunk a Palmanova-beli aparthotelünkig, mely a fantáziadús Viva Palmanova névre hallgatott.

Habár Judit és köztem eléggé szignifikáns a magasságkülönbség (ő 182 centis, én sajnos még közelítőleg sem), mégis úgy tűnt, az emberek pusztán abból, hogy együtt látnak minket, arra következtetnek, hogy egy párt alkotunk. Egy részük alaposan végigmért minket az utcán, csodálkozó arccal nézték Juditot („Mit akarhat ez a nő ettől a csöpp fiútól?”), esetleg ravaszkás, sokat sejtő arccal engem („Hát a csöppjét…”). Egy spanyol jegyárus, miután kérdésére Judit elárulta, hogy nem vagyunk együtt, elmondta, hogy á, nem kell ezt letagadni, nem kell foglalkozni az emberek véleményével, mert ő és a felesége között is ekkora különbség van. (Aztán, mivel mondtuk, hogy magyarok vagyunk, nyelvtudását fitogtatva Dobríj gyen!-nyel búcsúzott…)

Még Kárcsi (Carlos), az üdülő „szórakoztató személyzetének” legfigyelemfelkeltőbb tagja is lazán azt feltételezte, hogy férj és feleség vagyunk. Még az utolsó előtti nap is megkérdezte Judittól, hogy tényleg nem vagyunk-e együtt, majd, miután így ötödjére is tudatva lett vele, hogy nem, reménykedően csillogó szemekkel azt tudakolta, akkor esetleg buzi vagyok-e. Én ugyan nem voltam ott akkor, de ha Juditnak hihetünk, kicsit elszontyolodott, amikor nemleges választ kapott…

Kárcsi ugyanis, bár nem jelentette ki nyíltan, hogy ferdébbek lennének a vonzalmai az átlagosnál, eléggé gyanús jelenség volt. Amellett, hogy a mozdulatai valamivel lágyabban suhantak, mint egy férfié (ezt még betudhatjuk annak, hogy táncosként, énekesként és ex-modellként kifinomultabb mozgáskultúrára tett szert, mint a férfiak többsége), a hanglejtése, a hanghordozása, a gesztusai is feminibbeknek tetszettek a szokásosnál. Emellett még azt is lehet róla tudni, hogy korábban go-go táncosként dolgozott egy éjszakai mulatóban, a barátaival gyakran buzi-bárban múlatják az időt és hogy a szőrös fenekét tangában napoztatta a parton… Nehéz volt nem észrevenni, hogy tetszem neki. Egyrészt lehetett sejteni abból, hogy többször dicsérően nyilatkozott az izmaimról (szerényen csak Macho Man-nek hívott – egyszer még egy gyerekeknek szóló színpadi előadása közben is lesuttogott nekem), másrészt mondta is Juditnak, hogy milyen helyes arcom van (bár sietve hozzátette, hogy nem feltételnül kell buzinak lenni ahhoz, hogy egy másik férfiról ilyen véleménnyel legyünk), majd felém fordult, kihívóan felhúzta a szemöldökét és puszira csücsörítette az ajkát. Szóval…

Azért szívmelengető tudni, hogy ha végképp bemondom az unalmast a nőkkel való kapcsolatteremtés terén, még mindig van mit kezdenem a szerelmi életemmel.

Egyelőre szerencsére nem olyan vészes a helyzet. (Azóta sem – ezt a sorsfordító lépést legalábbis azóta sem tettem meg, és nem is szándékozom – a szerk., 2014.)

Ennek több tanújelét kaptam Mallorcán is (és most ne feszegessük a kérdéskört, hogy esetleg Judittal volt-e valami, mert ezt úgyse árulom el…). Ezek közül az egyik legemlékezetesebb talán az utolsó ott töltött éjszakához köthető. Ekkor egy meghívott tánccsoport Flamenco előadást rittyentett a hotel nem túl nagy színpadára (ezúttal szerencsére nem Kárcsi táncos-énekes estjével kellett betelnünk). Az egyik táncosnő bizony nagyon jól nézett ki, készítettem is róla pár képet, amint táncol.

A show végén látom ám, hogy a nézőtér irányában levonulnak a színpadról. Judit viccelődött, hogy biztos azért jön le a lány, hogy felvigyen a színpadra, s lőn, tényleg: odajött az asztalunkhoz, megfogta a kezem és felrángatott (hadd tegyem hozzá, senkit sem inzultáltak hasonlóan a nézők közül). Sejtettem, hogy disznóság készül, és valamit csinálnom is kell majd a színpadon. Megkérdeztem a lányt, hogy beszél-e angolul (mert ha igen, akkor elmondhatná, hogy mégis, mit csináljak majd), de az angol szókincse a “No”-ig terjedt. Rövid, ám izzadtságcseppekben gazdag, flamencót imitáló idétlenkedés után végre szélnek eresztettek, lejöhettem a színpadról.

Azért a legvégén még lekaptam a lányt – sajnos csak egy közös fénykép erejéig.

Persze volt olyan is, aki civilben adta jelét tetszésének, de sajnos elég általános, hogy a spanyol nők nem beszélnek angolul, így aztán náluk nem annyira egyszerű jó kezdőmondattal indítani, és elkápráztatni őket zseniális elemekkel dúsított verbalitásommal. (És persze nyilván balfék is voltam – a szerk., 2014.) Akadtak ott persze angolok, hollandok és németek is tucatszám, de ők általában úgy viselkedtek, vagy úgy néztek ki, hogy az embernek ne legyen kedve odamenni hozzájuk. Azért természetesen megnéztük, milyen az éjszakai élet, de elég hervasztónak és kiábrándítónak találtuk. A palmanovai éjszakát a felfuvalkodott és arrogáns britek uralták, száműzve minden latinos hangulatot, visszataszító viselkedésükkel teljesen elvették a kedvünket mindentől. Viszont a part nagyon jó volt éjszaka is, teljesen csendes és nyugodt, és ami végképp problémamentessé tette az éjeket: nem voltak szúnyogok.

Ha már az előbb szóba jöttek a különféle nációk, meg kell említenem egy fura versengési szokást: a területfoglalást. Úgy tűnt, az angolok/németek/hollandok (valahol volt egy busznyi finn is a hotelben, de őket nem nagyon láttuk, biztos elbújtak a nap elől) nem érzik teljesnek az életüket anélkül, hogy hajnalban felkeljenek, a család törölközőkészletének javát leterítsék az üdülő medencéje melletti napozóágyakra, majd visszabotorkáljanak aludni. Legtöbb esetben csak valamikor dél körül nyomorgatták ki a csipát újra a szemükből, egészen addig feleslegesen foglalva le a hotel ingóságait. Érthető persze, hogy sokáig álmosak voltak, hisz ahhoz, hogy megelőzzék a többi helyfoglaló kollégát, tényleg korán kellett kelniük… Öröm az ürömben, hogy az ágyfoglalást a törölközőjükkel, és nem a vizeletükkel végezték.

De legyen elég a hotelből és Palmanovából, mozduljunk ki a nagyvilágba - a következő bejegyzésben!
Addig is, képek itt.