… melyben a nyúl se jön össze
Az egyre hosszabbodó nappalokkal az alvásciklusom is felborult. Az elmúlt hetekben próbáltam rászoktatni magam, hogy 11-kor feküdjek és így reggel 8-kor frissen, kipihenten ébredhetek. Valószínűleg túltöltöttem magam alvással, mert most hiába fekszek le aludni, fél 2-ig többnyire csak forgolódok. Lehet, hogy csak olyan vagyok, mint a csirkék, és tudat alatt próbálok a sötétség-világosság váltakozásával harmonizálva aludni. Ebben csak az a bibi, hogy igazán sötét most már nincs. Este 11 körül van naplemente, fél 4 körül pedig már jön is fel a nap megállíthatatlanul, és még a „hosszú” éjszaka idején is csak sötétes világoskék az ég. Annyira világos van éjszaka, hogy felhőtlen égbolt esetén sem látni a csillagokat.
Ha nem felhős az ég, akkor bőven lenne tehát ideje a napnak ahhoz, hogy meleget varázsoljon ide, ám mégsem teszi. Jó, nem akarok panaszkodni, egyre több olyan nap van, amikor nem kell dzsekit venni, elég a pulóver-farmer kombináció a munkába menéshez, sőt, néha már póló-rövidgatya páros is elég, ha délután megyek valahova. De napozni… azt nem. Illetve végülis lehet, foci közben is félmeztelenül játszottunk két órán keresztül, de nem látom magamon a barnulás jeleit, pedig amúgy elég hamar barnulok. A múlt hétvégén az erkélyemen próbálkoztam napozással, dél körül, de az se járt túl nagy eredménnyel. A levegő egyáltalán nem melegszik fel, és azok a részeim, amiket nem ért közvetlenül a cirógató napfény, hidegek maradtak, mint a pingvincsülök.
Egyébként jó dolog ez az éjszakai világosság. Valamelyik nap furán pirosas volt az ég este fél 11 körül, gondoltam a nyakamba csapom a fényképezőgépet és kimegyek, hátha sarki fény van. De nem, csak a nap készülődött nyugovóra, és elég látványosan adta ezt a tudtunkra. Ha már úgyis kint voltam, bevetettem magam az erdőbe.
Mentem, mendegéltem békében az anyatermészettel, ám egyszer csak neszezés ütötte meg a fülem. Odakaptam a fejem, hát egy nyúl kapirgált a közelben. Gondoltam, nyulat úgyse fényképeztem még, így elkezdtem becserkészni. Mint az várható volt, elég hamar jelét adta helyismereti és sebességbeli fölényének; ha közel kerültem, mindig odébbállt. De sose rohant el messzire, mindig ott maradt 50 méteren belül.
Egyszer sikerült ötméternyire megközelítenem. Mivel hirtelen kerültem elő, a nyúl nem tudta, hogy látom-e vagy sem, így megpróbált mozdulatlanul maradni, beleolvadni a szürke gránitkövekbe – ami, mivel mégse volt nappali világosság, elég jól ment neki. Csak nézett rám sötét szemeivel, füleit behúzva. Még egy lépés előre, még mindig nem menekült. Szép lassan elő a fényképezőgépet, csak semmi hirtelen mozdulat, közben szemkontaktussal próbáltam a helyén tartani.
Ott követtem el a hibát, hogy a gépet túl hamar a szemem elé kaptam. Megszűnt a mentális kapcsolat vadász és préda között, a nyúl felriadt bénultságából és elnyargalt. Megint nem ment túl messzire, így követtem, ám amint úgy érezte, hogy túl közel vagyok, rögtön odébb szökdécselt. Egy idő után meguntam és gondoltam, hogy használom egy kicsit az eszem is. Ha felé dobok egy fadarabot és az a túloldalon üt zajt, akkor a nyúl felém fog menekülni és közben talán készíthetek róla egy közeli felvételt. De úgy tűnik, a nyúl találkozott már hajigáló kiskölkökkel, mert amint dobásra lendítettem a karom, rögtön elszelelt. (Arról már nem is szólva, hogy a fadarab megakadt a fák gallyaiban és sokkal közelebb esett le, mint az vártam, egyáltalán nem a túloldalon.) Az utolsó esélyem az volt, ha modernizálom a fegyvertáramat, és a fadarab helyett egy kis kövecskét dobok át rajta, ez esetben fedezék mögül, hogy ne riassza el a mozdulat. Azonban a nyúl okosabbnak bizonyult, mint vártam, és eltűnt egy domb mögött. Lehet, hogy még folytathattuk volna a fogócskát, de én a magam részéről meguntam.
Az vigasztal, hogy ha ő akart volna engem lefényképezni közelről, ő se tudott volna. És, hogy a nyúltól függetlenül, egész jó képeket készítettem.
