… melyben kiderül, hogy akkor is korrekt vagyok, amikor nem terveztem…
Némi munkaidőben elkövetett metrózás, pénzügyintézés és mosógép-nézés után vonatoztam vissza a munkahelyre, jegyet persze nem lyukasztottam. A magas BKV-jegyárakat kompenzálandó időnként ugyanis bliccelek a vonatokon, mert minden adott hozzá: a kalauzok itt egyfajta pincér-szerepet töltenek be. Lehet tőlük jegyet venni, de ha nem veszel, nem foglalkoznak veled.
Elindult a vonat, nyugodtan ücsörögtem. Aztán egyszer, a hátam mögül elém vetődött maga a Gestapó. Kopasz volt és ellenszenves, a tapasztalt ellenőrök módjára állta el az utat a biztonságot jelentő lyukasztó felé. Tőlem kevesebb, mint fél méterre állt meg, menekülésre esélyem sem volt. Hallottam, ahogy egy társa valakit kidob a mozgó vonatból, halványan eljutott hozzám a köveken széttörő koponya és szétloccsanó agyvelő hangja is.
Erre nem számítottam.
Tagadhatatlan, voltak előjelek, hogy a mátrix ezúttal ellenem fordul. Az a pár bőr-egyenruhás, agresszív fejű ember például nem sok jót jósolt a vonatállomáson, én azonban vakmerő voltam, és bíztam benne, hogy nem kell majd velük jósoltatnom…
Nagyon úgy tűnt, korábbi tájékozottságom hiányos, és valójában kétféle kalauz létezik: a pincér és a náci.
A kopasz kattogó hangnemben mondott valamit, megsimogatta a gépfegyverét, amire mindenki buzgón előkapta a jegyét, és szélsebesen felé nyújtotta. Alaposan végignézte mindegyiket, becsapni nem lehetett.
Mindenkivel végzett – mármint mindenkit ellenőrzött –, majd rám nézett; a szeme úgy sütött, mint ahogy a nap itt Helsinkiben sohasem.
Úgy döntöttem, nem adom könnyen az életem, és megpróbálom átverni.
Volt nálam egy jegy, sőt, jó fiú módjára a metrón, ahol korábban utaztam – mert informátoraim szerint ott nem pincérek utaznak ellenőrök helyett, a büntetés pedig magas –, lyukasztottam is. Magabiztosanak szánt kézzel felé nyújtottam hát ezt az előkezelt jegyet.
Gyanakvóan rám nézett.
A reszkető jegyet nézte.
Megint engem.
Ellenőrizte, hogy ki van-e biztosítva a gépfegyvere.
Megint a jegyet nézte, próbált rajta elolvasni valamit, ám remegő kezem nem könnyítette a dolgát.
Felkészültem arra, hogy ha kell, kiugorjak a mozgó vonat ablakán.
Rám nézett. Kiáltásra nyílt a szája.
– Kiitos! – vakkantotta.
És hogy mit jelent ez a szó?
Hát azt, hogy „Köszönöm”. Azzal ott is hagyott, a jegyemmel izzadt markomban.
Amint visszatértem a munkahelyre, elmeséltem a sztorit a szobában levő magyar srácnak, mire ő olyan mimikával , ami legfeljebb Stallone vagy a görög szobrok sajátja, annyit mondott:
– Mert 1 óráig érvényes.
A magyarázatai egy része gyakorta további részletezésre szorul. A lényeg: ha lyukasztasz, az nem csak az adott járműre érvényes, hanem 1 órán belül bármire.
De ezt 3 hét alatt miért nem mondta el nekem senki?
