… melyben csapongok, témáról témára szállok.
Első itteni szombatomon a belvárosba mentem, azzal a határozott céllal, hogy jól megnézem magamnak a tengert, életemben először. A tengertől azt várná az ember, hogy nem látja majd a túlpartot. Ez itt alig néhány szakaszon működik csak, mert sok a sziget, azok pedig takarják a horizontot. Nem erősíti a trópusi életérzést az sem, hogy a szigeteket nem takarja dús pálmaerdő, és a víz sem azúrkék, csak a szürkének valami mérges árnyalata. Nem is napozott jóformán senki, pedig igazán nem volt hideg. Kifejezetten melegem volt nagykabátban – a télre készülve csak ilyet vittem magammal.
Igaz, ami igaz, a Balatonon nem láttam olyan Titanic-méretű hajókat, mint itt – álldogáltam is a kikötőben egy ideig, ártatlansággal és jószándékkal felvértezve, hátha néhány jéghegynek ütközik és elsüllyed. Semmi ilyesmi nem történt.
Szóval, első tengeri élményem kissé csalódás volt, és még a sirályok is zavartak benne, melyek úgy kétszer nagyobbak, mint otthon. Ne olyan madarakat képzeljetek el, melyek verebekkel harcolnak a kenyérmorzsákért, hanem olyanokat, melyek szárnycsapása olyan légörvényt okoz, hogy a verebeknek esélyük se legyen.
Eső már esett itt-tartózkodásom elmúlt hetében, de hó még nem; bár nem tudom, ez mennyire meglepetés októberben.
Annak ellenére, hogy Finnország a szauna hazája, még nem voltam szaunában – pedig elvileg a házamban is van egy. Finnország az ezer tó országa is, és még tavat se láttam itt, de ez annyiból mindenképp érthetőbb, hogy tó nincs a házban.
Finnül nem tudok, magyarul meg a finnek nem, de szerencsére angolul is egész jól el lehet boldogulni, ha az ember hozzászokott a finnek akcentusához, meg egyáltalán, ha tud angolul. Eddig úgy vettem észre, hogy a legtöbb beszédhibás és angolul kommunikálni képtelen ember (beleértve engem is) annál a cégnél dolgozik, amelyiknél én – nevezzük nevén: Nokia –; egy átlag postai dolgozó vagy egy bolti eladó sokkal szebben beszél angolul, mint a programozók. A legérdekesebb beszélgetésem eleddig egy néma finnel zajlott, aki angolul nem tudott, néma volt, és kicsit süket is. A vele való beszélgetés (mely azzal kezdődött, hogy a nyílt utcán lelőtt egy játékpisztollyal) abból állt, hogy elmutogatott egy csomó fegyverfajtát (szamurájkard, nuncsaku, géppuska, meg ilyesmik). Ez őt láthatóan jól elszórakoztatta, én meg megértően mosolyogtam. Vasárnap délelőtt történt mindez, úgyhogy nem lehetetlen, hogy még mindig dolgozott benne az alkohol. A finnek nem barátkoznak csak úgy józanul.
A munka lazának tűnik, bár majdnem minden nap bejön egyszer a főnök – nem az, aki a reptéren várt, hanem az, akinek eladott: a nokiás főnök –, beszélgetni egy kicsit arról, hogy szerinte mit keresek én itt. A félreértések elkerülése végett: nem mobiltelefonokat programozok, hanem webet. A Nokiához is bevezették ugyanis az internetet, és ha már így adódott, szeretnék használni is. A főnök, egy rángatózó arcú medve, most leadott egy féloldalnyi szöveget, amiben leírták, idén még mi mindent kellene megcsinálnom, úgyhogy remélem, most már békén hagy egy ideig. Azt azonban még sose mondta, hogy azért lennék itt, hogy az élményeimet és a benyomásaimat írogassam…
Ezért aztán le is teszem mára a lantot.
