… melyben rajtakapnak

Összejárunk időnként pár ismerősömmel (Raki, Judit, és az eddig nem említett Nóra) kártyázgatni a tengerparti Café Ursula nevű kávézóba, ahol egymás társaságán és a játék örömén kívül együtt élvezhetjük a tavasz frissességét, a hosszú tengeri naplementéket és a hatalmas sirályok élelemgyűjtő támadásait.

Amikor először vonatoztam be a belvárosba kártyázni, magam sem sejtettem, hogy az este szokatlan izgalmakat kínál majd. Nyugisan, rutinból blicceltem a vonaton, amikor egyszer csak felpattant két ellenőr, pont ott, ahol én álltam. Feltűnés nélküli meglógásról szó sem lehetett.

Hé! – méltatlankodtam magamban. – Eltévedtetek! Itt nem szoktatok járni!

Halvány reménnyel bizakodtam abban, hogy csak egy olyan állomás felé utaznak, ahol majd átszállnak egy másik közlekedési eszközre, és majd csak ott ellenőrzik a jegyeket. Az egyik el is indult az ülőhelyek felé, szó nélkül haladva el mellettem, úgyhogy már kezdtem azt hinni, megmenekültem. De a társa, a kopasz ott maradt velem, és, miután megvillantotta a kabátja alatt a gépfegyvert, elkezdett hozzám beszélni. Mondom neki, nem értem. Gond nélkül átváltott angolra, és mint azt sejtettem is, a jegyemet kérte. Mondom neki, csak most szálltam fel, és elfelejtettem kilyukasztani, de azért elővettem és mutatom neki, egy kedvesen együgyű külföldi turista arckifejezését öltve magamra. Erősen vakarni kezdte tar fejét, rájött ő is, hogy bizony tényleg nem lyukasztottam, és nem kerülte el a figyelmét az sem, hogy még ha lyukasztottam volna is, azon a szakaszon nem lenne érvényes. Kérdezte az adataimat, de azt állítottam, nincs nálam semmi igazolványszerűség. Mint ahogy nem is volt. Felírtam neki a nevem, és mivel rögtön hívta is a nyilvántartást, szerencsém volt, hogy nem hazudtam neki. Ennek ellenére nem találtak a nyilvántartásban, úgyhogy bekísértek az „őrsre”, a fő-vasútállomáson levő vasúti rendőrségre, ahol még több kopasz várt. Leültettek, telefonáltak egy darabig, kérdeztek párat, megtaláltak a nyilvántartásban, megírták a csekket, amit be kell fizetnem, aztán elengedtek. Mivel viszonylag ritán fogták rám a gépfegyverüket, azt kell mondjam, teljesen kedvesek voltak. Nálam volt a fényképezőgépem és eszembe jutott, hogy csinálok egy pár közös képet velük, de aztán letettem róla. Sietnem kellett kártyázni.

Több, mint fél év után ekkor először kaptak el ilyesmin, és meg kell mondjam, sokkal kevésbé volt kellemetlen élmény, mint amire számítottam. Természetesen elgondolkodtam azon, hogy letérek a ”bűnös” útról, de anyagi megfontolások alapján úgy döntöttem, hogy egyelőre még nem teszem. Habár a büntetés nem kevés, még mindig kevesebb, mint a havi bérlet ára. És ha félévente csak egyszer kapnak el... Igazából nem vagyok büszke arra, hogy bliccelgetek, de ez van. Majd otthon másképp lesz – nem mellékesen, a havi BKV bérlet ára az itteninek otthon a töredéke.

Persze, mint kiderült, szerencsére nem mindenhol vagyok a tömegközlekedésre kárhoztatva.

Mint megtudtam, Helsinki belvárosában lehet biciklit kölcsönözni. Nincs regisztráció, csak bedobjuk a tízmárkást, és visszük a cajglát, mint a bevásárlóközpontoknál a bevásárlókocsit, és amikor visszavisszük, a pénzt is visszakapjuk. Gyakorlott biciklitolvajoknak rögtön az agyába villan a lehetőség, hogy nem viszik vissza a bringát, s ezzel a zseniális húzással mintegy 430 forintért sikerült azt eltulajdonítaniuk. A probléma csak annyi, hogy azért elég gagyi biciklik ezek. Tömör gumi kerék, küllők helyett zöld műanyag körlap, nem épp fergeteges csúcssebesség, no és alapvetően ronda külső. Mindezek ellenére szerintem nagyon jó kezdeményezés, ráadásul nem is feltétlenül oda kell visszavinni, ahonnan elhozta az ember, mert több kölcsönző hely is van, és bármelyiknél lepasszolható. Kár, hogy csak a belvárosra koncentrálódik a lehetőség, ha azok kívül ilyenen látnak, megbüntetnek. Így aztán ott, ahol én lakom, egyelőre kimarad a tekerés.

Kár, hogy otthon minden szirszart ellopnak, még a vasúti kábeleket is… Jó ötlet lenne ezt Magyarországon is bevezetni (sok minden más mellett, ami Finnországban működik – igaz, az emberek mentalitása is más), de nem hiszem, hogy működhet.

(Most áprilisban, alig 13 évvel később elindul Budapesten is… kíváncsi vagyok – A szerk., 2014.)