… melyben lopom a napot - és a konyhaasztalt
El se hiszem, hogy Finnországban vagyok! Egész nap sütött a nap, ami – megfigyeltem – már negyed 9 körül észlelhető volt az égbolton. Tündöklő fényesség, sehol egy felhő, +3 körüli hőség. Nem is meglepő, hogy láttam ma egy napszemüveges csajszit, meg egy másikat rövid szoknyában. Tovább fokozta az örömszintemet, hogy a mai nemdolgozást csak háromnegyed 11 körül kezdtem, és a délelőtt egy részét kint a friss levegőn, a ragyogó napsütéstől szikrázó hóbuckák között töltöttem. Pusztán az próbálta meg letörni a jókedvem, hogy izzadtam, mint egy ló, ugyanis egy háromlábú asztalt cipeltem, mintegy 35 percen keresztül. A következő pár sor az asztal története lesz.
Eddig is volt már konyhaasztalom. Igaz, jobban hasonlított egy használaton kívül helyezett, függönnyel letakart TV-dobozra, hisz valójában az volt. Nem is igen látta el tökéletesen azt a munkakört, amit egy átlagos konyhaasztaltól joggal elvárhatunk. Így teltek-múltak a napjaink, míg egyszer csak kaptam egy emailt: pénteken haza lehet vinni a Nokia megunt bútorait. Szabadrablás!
Több se kellett, felkerekedett az egyszeri szegény legény (ami jó edzettségi állapota miatt nehezen ment neki, így megelégedett azzal, hogy humanoid formában marad), és elment szerencsét próbálni. Ment, mendegélt, míg egyszer csak boldog mosollyal bútorokat cipelő embereket nem látott. Eszébe ötlött, hogy tán megérkezett, és a többiekre mosolygott. Bement a Nokia-épület belső helyiségébe, ahol sok szomorú, megunt és lestrapált asztalt látott, és a köztük sétáló, munkából lógó alkalmazottakat. „Valamit tudhatnak ezek az emberek, hogy így körbe-körbe, tanakodó arccal gyalogolnak" – gondolta, így ő is így tett. Nem is kellett egy teljes kört sem megtennie, máris tudta: megtalálta az igazit. Kicsit ugyan sánta volt, kicsit ugyan karcos volt a teteje, de olyan könyörgően nézett, hogy a szegény legénynek megesett rajta a szíve és eldöntötte: örökbe fogadja. Nem is gondolkodott sokat: a hóna alá csapta (összeroppantva a belső zsebében hordott hamuba' sült pogácsát), majd uccu neki, elinalt vele, boldog mosollyal köszönve el a többi guberálótól. Szerencsére nem lakott messzebb 2-3 kilométernél, így úgy döntött, nem veszi igénybe az urak számára fenntartott tömegközlekedési eszközöket, hanem csak úgy parasztosan szállítja haza a zsákmányt. Kalandos út volt, jeges útszakaszokkal, eltaknyosodással, harapós kutyákkal és az első cigit bután pöfékelő tinik látványával teli, de az egyszeri szegény legény legyőzött minden akadályt és hazatért otthonába. (A levetkőzéséről és a lezuhanyozásáról szóló részletek ifjúságvédelmi okokból nem kerültek a mesébe.) Ha a medve is ott lett volna, a hűtőt is elhozhatták volna, és az én mesém is tovább tartott volna.
Dolgom végeztével, 10 óra tájban úgy döntöttem, most már csak bemegyek dolgozni. Nagy meglepődésemre emberekkel találkoztam a ház előtt, akik vélhetően a "szomszéd" kategóriába sorolhatók. Még tovább fokozódott a meglepetés, hogy nem csak, hogy nem futottak el (60 körül jártak már), hanem még valamit mondtak is a hátamba. Én hátrafordultam, közöltem velük, hogy sorry, don't speak in Finnish, aztán néztük egymást egy darabig, majd mikor már csordultig telt a szívünk szimpátiával, mindenki ment a maga útjára.
