… melyet keretbe foglal a nevemmel kapcsolatos szóvicc, hogy: vak-ujja
Azon a hétvégén, amikor kesztyűben is darabosra fagyott a vér az ujjaimban, sokadmagammal (egy rakás eddig nem említett új ismerőssel) elmentünk egy Heuréka nevű, a pesti Csodák palotájára hasonlító létesítménybe. Volt ott sok gagyiság: számítógéppel vezérelt kosárlabdázás, kifeszített dróton végrehajtott biciklizés, patkány-kosárlabdameccs, olyan gép, ami a finnugor nyelvcsalád nyelvein mond bizonyos, a mindennapi életben gyakran használt mondatokat (mint pl: „Az ember sasra és kecskére vadászott."), egyensúlyvizsgálat, infra-felvétel (nekem melegebb volt a fejem, mint a finneknek, persze lehet, hogy ők akkor jöttek a kinti –24 fokból), stb. A tapasztaltak szerint jobb, mint a pesti, én még ott nem jártam, de ha tényleg rosszabb, mint ez, akkor nem is megyek.
Be lehetett még fizetni egy planetárium-szerűségben történő filmvetítésre, mely jelen esetben az északi fényről szólt. A dolog pikantériáját az adta, hogy ugyan adtak fülhallgatót az idegenajkúak számára, de csak az egyik fülhöz, úgyhogy a másikat erősen be kellett volna tapasztani, hogy ne halljuk a hangos finn kommentárt. De nem szabadulhattunk ilyen könnyen a finn szövegtől, ugyanis a fülhallgatón keresztül se csak angolul, hanem angolul és finnül egyszerre jött az alábeszélés, végképp összezavarva a szövegértésért felelős agyrészeket. Szóval csak hátradőltem és néztem a kupolára vetített óriási képeket úgy, hogy halvány gőzöm se volt arról, miről van szó.
A legérdekesebb rész talán a Párbeszéd a sötétben nevű kirándulás volt. A lényeg, hogy a vakok bőrébe kellett bújnunk, és egy teljesen sötét helyen egy szál fehér bottal a kezünkben végigmennünk. Tíz – szó szerint – vakmerő magyar kalandor botorkált ide-oda… Szerencse, hogy volt botunk, mert azzal könnyebb a botorkálás. (Ha valamelyikünk Botond lett volna, most azt is beleerőltettem volna, de ettől megmenekültetek…) Akadt egy idegenvezetőnk is, aki nagy meglepetésünkre beszélt egy kicsit magyarul. Egy elég kis alapterületű helyet alakítottak ki úgy, mintha lenne benne park, utca, útkereszteződés, garázs, kocsma, kikötő, sőt még egy motorcsónakos utazást is imitáltak nekünk. Érdekes élmény volt, folyamatosan beszélnünk kellett és egymást keresgélni, hogy tudjuk, hol vagyunk. Csak egy órára voltunk vakok, de bőven elég is volt belőle. Azóta más szemmel nézek a vakokra – bár gondolom, ők nem néznek rám más szemmel.
