… melyben a -24 fok élettani hatásait érzékeltetem
Az időjárás egy darabig eléggé határozatlankodott. A januárt mondják a leghidegebb hónapnak, ennek ellenére nem volt túl vészes az idő. Amiben jobb volt, mint a december, hogy nem az eső esett egyfolytában, hanem a hó. De nem nagyon maradt meg sokáig, mert a hőmérséklet -2 és +1 fok között ingadozott, sikeresen megolvasztva a lehullott havat, csak hogy az újra megfagyhasson, jégpályát varázsolva mindenhova. (Apró érdekesség: nem sózzák az utakat, egyszerűen csak fognak egypár száguldozó kedvű traktort, elkotorják a havat az utakról és beszórják apró kavicsokkal. Ki tudja miért, a házunk előtt erre a hajnali 4-5 órás időpontot tartják a legmegfelelőbbnek.) A vége felé közeledett a január, kezdtem azt hinni, hogy idén már nem tapasztalom meg az igazi északi hidegeket. Egészen január 31-ig kellemes volt az idő, -5 fok alá még éjszaka se ment a hőmérséklet. De aztán hirtelen, egy szabálytalanul startoló Fibonacci-sorozatot követve: -2, -5, -7, -12, -19… (Aki nem tudja, mi a Fibonacci-sorozat lényege, annak IQ-tesztet is produkáltam: hogyan függnek össze az iménti számok?) Aztán szerencsére megszakadt a sorozat, de melegebb nem lett, manapság a -24 fok a divat.
Tudjátok, milyen hideg van -24 fokban? A vastag síkesztyűben úgy lefagyott a kezem, hogy csak annyit éreztem az ujjaimmal, hogy hozzáérnek valamihez, de hogy az micsoda, papírzsebkendő vagy kulcs, azt nem éreztem. Fogni se tudtam egy darabig. Nem tudtam például kivenni a kulcsot a zsebemből, amikor pedig végre bemehettem volna a jól fűtött lakásomba. Ráadásul az is eléggé megtévesztő, ha kinézek az ablakon. Az ember csak annyit lát, hogy nincsenek felhők, szépen süt a nap (mostanában 9 körül már felkel őkelme is), így mosolyogva veszi a kabátját, elindul munkába… és amint kilép a háza ajtaján, rögtön az arcára fagy a mosoly, mely majd csak a következő fűtött helyen olvad le róla. Az orr tartalma néhány perc alatt szilárd halmazállapotúvá válik, a kifújt pára kedves kis jégcsapokat formál a bajszon. Nagy előny, hogy meleg helyre érve nem kell orrot fújni, elég letörögetni a jégcsapokat.
Ebben a hidegben ki is hagytam a szokásosnak mondható hétvégi erdei mászkálást.
Hogy miért mászok be abba az unalmas erdőbe? Látszólag semmi értelme kimenni, de sose bánom meg. Valahogy feltölt energiával az az órácska, míg a fák között tévelygek. Múltkor pl. felkerestem a hómacimat, akit, ahogy sejtettem is, nem a régi fényében pompázva találtam meg. Odamentem, azonosítottam a mumifikálódott holttestet, illőn elbúcsúztam teremtményemtől, majd a gyászbeszéd után abban a kilátásban gyönyörködtem, amit ő már sose csodálhat meg.
Egy héttel később egyszerűen csak eltévedtem, bár ezeket az eltévedéseket inkább "előre nem tervezett felfedezőutak"-nak nevezném. Nem szeretek ugyanis állandóan ugyanazokon az előre kitaposott utakon járni, és kerülgetni a sífutókat, akik nagy örömmel zúgnak le a lejtőkről, csak hogy aztán idétlenül kászálódjanak fel egy másikra. Ez alkalommal is egy új, eddig járatlan úton indultam el.
Mentem, mendegéltem, olyan helyeken jártam, ahol korábban nem (bár az is lehet, hogy igen, csak az állandóan változó mennyiségű hó nehezíti az azonosítást). Aztán egyszer csak egy kis hidacskához értem, ezek meg arra valók, hogy átmenjen rajtuk az ember, hát átmentem. Aztán elém magasodott egy 10-15 méter magas, elég meredek dombocska, gondoltam, arra csak fölmegyek, ha már itt van. Lépkedek a havas talajon és érzem, hogy a cipőm egyre nedvesebb. Lenézek, látom, hogy egy tavacskán mászkálok, amin éppen annyi jég van, hogy a havat elbírja, de engem már ne. Szerencsére itt még csak 1-2 centi mély volt, de a domb felé közeledve mélyült egy keveset. Nosza, felpattantam egy kidőlt fa törzsére és igyekeztem azon közlekedni tovább, ami nem volt könnyű, mert a fa nem volt vastag és ha mellélépek, tiszta víz lesz a cipőm, amit nyilván nem akartam. Szóval Indiana Jonest megszégyenítő mozgáskultúrával átvergődtem a domb lábáig, amit egy helyből elkövetett 3 méteres ugrással koronáztam meg.
Végre ott álltam a domb lábánál, a talpam alatt száraz talaj. Felmásztam. Azt hittem, olyan helyre jutok majd, amit már ismerek, de nem. Elindultam arra, amerre szerény hajlékom reméltem, és el is jutottam egy lakott településhez, ami nem az volt, ahol én lakok. Ekkor jutott eszembe először a gondolat: lehet, hogy eltévedtem. A tét nagy volt: ha nem érek haza időben, lekésem a Jóbarátokat a tévében. (Ami ekkor még új volt, és nem adta az ismétléseit egyszerre három csatorna, mint manapság – a szerk., 2013) Nem tudtam, mit csináljak: vagy visszafordulok, vagy megyek tovább előre, amerre a nap – pontosabban a legsárgább felhőfolt – helyéből végzett becsléseim szerint a lakóhelyemnek kellene lennie. Előre indultam, ahol is találkoztam egy bennszülöttel, aki rendkívül szívélyesen igazított útba, szerencsére oda, ahova el akartam jutni. Tulajdonképpen, mint kiderült, teljesen jó irányba mentem, csak túl sokáig, így sikeresen továbbmentem azon a helyen, ahonnan a leggyorsabban hazaérhettem volna.
No, ennyit az izgalmakból, az erdei kalandokból és a természettudomány világából mára.
