… melyben fellebben a függöny Turkuról
Vagy egy hónapja rendeltem Németországból egy jó kis digitális fényképezőgépet (Toshiba PDR M60, 2,3 megapixeles felbontás!, 4 MB-os memóriakártya!!! – no de tegye fel a kezét, akinek 2001-ben ennél jobb volt – a szerk., 2013), ami a múlt héten meg is érkezett, úgyhogy most már képekkel is tudom illusztrálni a mondandómat. Mostantól tehát nem csak ezer szóval, hanem 1-1 képpel is beszélhetek majd. (Ezek el is érhetőek itt: http://w3.szikszi.hu/~winnetou/fika/. Elnézést az ékezetek miatt, a 10 évvel ezelőtti böngészőkben még jól jelennek meg. Aki nem hiszi, próbálja ki Netscape-pel – A szerk., 2013)
Így már Turkuban is tudtam képeket készíteni, ahol egy félig magyar, félig finn lány meghívására tölthettem egy hétvégét. Korábban nem találkoztam vele, csak leveleztünk; ő volt azok egyike, akik segítettek finnre fordítani a képregényeimet. Érdeklődőnek és kedvesnek tűnt, Turkuban sem voltam még…
Ez persze nem igaz. Voltam már Turkuban, még ha sokat nem is láttam belőle.
Tavaly szervezett a Nokia a részlegünknek egy party-vonatot Turkuba és vissza. A buli lényege annyi volt, hogy mindenki felszáll a vonatra (egy különvonatra), odafelé beszélget, ismerkedik, iszik egy keveset. Megérkezés után megvacsorázunk, visszafelé pedig mindenki istenesen berúghat, van DJ, lehet táncolni, vagy inkább részegen dülöngélni az amúgy is mozgó járműben a finn popslágerekre és a megunhatatlan Abbára…
Az a vonat nem repesztett olyan gyorsan mint ez. Akárcsak a repülőkön, itt is helyeztek a folyosók tetejére sebességmérőket, melyek tanúsága szerint kétszázzal száguldottunk. Hol van ez a MÁV-hoz képest?
Mit mondhatnék Turkuról? Nem fényképeztem halálra magam, és ennek nem a memóriakártya szűkössége a fő oka. Egyszerűen nem volt mit fényképezni. Valaha Turku volt a finnek fővárosa, de aztán jött egy tűzvész, és huss… oda lett a dicsőség, egy rakás esetleg érdekes épülettel és látnivalóval együtt. Mondhatjuk hát, hogy egy igen unalmas – igen, még Helsinkihez képest is unalmas – városba csöppentem.
De igazából nem is a város miatt jöttem én…
Amint az sejteni lehet, mindaz, ami a félmagyar lánnyal kettőnk között történt, nem publikus. Amit viszont nem, hogy miért nem. Igazából nem volt kedves. Legalábbis velem nem. Valahogy az érkezésem pillanatától negativitást sugározott felém, amit nem tudtam hová tenni – értem én, hogy félig finn, és emiatt búval baszott és depresszós, de minek hívott meg ide szenvedni, ha ilyen? Nem értette, én mire fel vagyok optimista, mire fel van önbizalmam… és látszólag azon ügyködött, hogy ne legyen. Életem leghosszabb turkui hétvégéje volt…
Szerencsére nem csak egymás nézésében és kölcsönös félreértésekben merült ki a hétvégi program, hanem találkoztam olyan emberekkel is, akiket már korábbról ismertem (még a mökkiből – rajtuk keresztül jött be a képbe ez a lány), és akiknek nem volt látványosan bajuk velem. Négyesben elmentünk moziba megnézni az Apádra ütök c. vígjátékot, aminek a szövegéből olyan túl sokat nem értettem, és a finn felirat se segített sokat, de ettől még lehetett volna szórakoztató, mert a történet még így is végig világos volt. A nagy röhögés azonban részemről valami rejtélyes okból elmaradt. Aztán vasárnap elmentünk egy Caribia nevű vízi létesítménybe, ahol gyermeki örömmel vetettük magunkat a Karibi-hangulatot műanyag pálmákkal szerényen idéző birodalomba, a csúszdák, pezsgőfürdők, vízesések és gőzfürdők nyújtotta élvezetek karmaiba. A gőzfürdő érdekessége, hogy meztelenül képviselteti magát az ember – akár férfi, akár nő. Igazából elég nagy a gőz, és összesen egy öreg nő lógó tömlőit láttam, úgyhogy nem is bántam annyira, hogy olyan nagy a gőz…
Ebbe a hétvégébe ennyi fért; örültem, hogy kétszázzal hagyom magam mögött a várost.
