… melyben bevallom, nem lettem házimozibuzi
Mivel tetszik a házimozibuzi kifejezésben megbúvó zizegős zeneiség, úgy döntöttem, nem élhetem le az életem anélkül, hogy legalább egy kis időre én is ne legyek az. Első lépésként beszereztem egy DVD-lejátszót, amely képes az MP3-as CD-imet is olvasni (így zenehallgatás terén nem vagyok a finn rádiókra kárhoztatva), és erősen gondolkodtam megfelelő hangrendszeren (erősítő, hangfalak) is.
Csakhogy aztán úgy gondoltam, valahogy kibírom, ha egyelőre mégis kimarad az életemből az a fajta életérzés, amit a házimozibuziság nyújthatna. Az MP3-as lemezeim elég tisztességesen szólnak az én kis Finlux márkájú csodatévémen keresztül is. Ha rákapcsolnám egy erősítőre és jó nagy hangfalakra, biztos másképp szólna, de akkor valószínűleg a szomszédok is másképp szólnának. Legalább kiderülne, hogy néznek ki… Ez alatt a 3 és fél hónap alatt ugyanis még csak az egyiket láttam, de ő is rögtön elfordult, ahogy ráköszöntem, aztán elrohant. Ilyenek a finnek. Ide kapcsolódó érekesség, hogy mindenkinek Sziá!-t (Moi! vagy Hei!, ritkábban Terve!) lehet köszönni, életkortól függetlenül (ha nem menekülnek el közben).
Az elmúlt hetekben történt egy s más. Vettem pl. korcsolyát, kihasználva az árleszállítások adta lehetőséget. Nagy buzgón mentem is korcsolyázni, és büszkén jelenthetem: alig estem el! Már tudok előre menni (különböző sebességfokozatokkal) és kanyarodni (általában akkor és arra, amerre én akarok). Természetesen a kori első dolga az volt, hogy feltörte a lábam, úgyhogy az első két alkalom után kénytelen voltam vagy másfél hétig szunnyadóban hagyni ezirányú tehetségem kibontakozását. A korizás egyébként nagy társadalmi jelenség: először hétvégén mentem; tele volt a focipálya melletti fagyott locsolat mindenféle emberekkel. A finn családok apraja-nagyja (azért inkább az apraja) képviseltette magát. Szegény kisgyerek még járni se tud, de a gondos szülők már korcsolyát raknak a lábára. Amint többé-kevésbé tudja magát irányítani, már nyomják is a kezébe a hokiütőt…Itt nem a foci a néphóbort, hanem a hoki. Én a magam részéről még várok vele egy keveset, nem akarok kapálózás és egyensúly-keresés közben senkit sem pofán csapni az ütővel, legkevésbé magamat nem. A harmadik alkalom már nem volt olyan jó, mert addigra eléggé megolvadt a jég, több helyen egészen a talajig beleszántott valaki.
A munkahelyen lenni így év elején igazán fárasztó. Hetekig nem csinálni semmit – olyan az ember feje utána, mintha kimosták volna. Igaz, soha ennyire nem fizették jól, hogy titkon filmeket nézek… Mostanra végre letesztelték azokat a dolgokat, amiket decemberben már csomagolva kellett volna átadni a vevőknek, és szerencsére volt pár érdekesség: ami az én gépemen tökéletesen működött, az a teszt-gépen nem, így volt egy kis elfoglaltságom, míg megoldást találtam a problémára. Végre egy kis rejtély! Sajnos holnapra ennek is vége, mert már megvan a megoldás, megint nézhetek filmeket orrba-szájba. Persze csak azért nézek filmeket, hogy fejlődjön az angol nyelvű szövegértésem. Nem szórakozni jöttem én ide…
A munkahelyi szobatársammal is fejlődik a kapcsolatom. Mostanság már nem ritkák az olyan napok, amikor akár napi 5-10 percet is elbeszélgetünk – többnyire szigorúan semleges témákról. Az első másfél hónapban az volt az egyik célom, hogy megnevettessem (ez sok embernél 5 percig se tart) – most már időnként sikerül ez is.
Oké, ennyit mára. A hétvégét egy kedves félmagyar lány invitálására nála, egy Turku nevű városban töltöm. Talán történik pár publikus dolog is…
