… amelyben nem kergetnek meg a medvék.
Fura dolog, ha valaki tökéletesen olyan hangon beszél, mint Kepes András; kivéve persze, ha maga Kepes András teszi. De sokkal furább a dolog, ha mindezt egy általam teremtett képregényfigura 3 dimenziós megvalósulása viszi végbe.
A hétvégén szembesültem Rezsó Rezsővel, mindeddig anyagilag legjövedelmezőbb képregényem, a Virtoo 3 főhősével. (Akit, nem lehetetlen, blog formájában hamarosan a webre uszítok – a szerk, 2013.) Igaz, azóta levágta a bajuszát, némileg vastagított a nyakán, picikét kevésbé csálé a szája, de mindazonáltal tökéletes testi adaptációja annak, ahogy én őt elképzeltem. A valóságban Som-Somra változtatta a nevét, és telefonokat programozik. Szülinapja is volt – de erről később.
A hétvégét, a korábban említett Raki meghívásának engedve, 11 honfitársammal egy hétvégi házban – lásd még: mökki – töltöttük. Nem tudom, ki volt Magyarországon ilyesmiben (ott pl. kulcsos háznak hívják az ilyesmit), én voltam, nagyszerű emlékeim fűződnek mindkét alkalomhoz. Itt azért más a dolog. Nem a patakról hoztunk fel a vizet, hogy gázrezsón melegítsük és lavórban fürödjünk, nem voltak dohosak a falak, és a fűtés megléte is felfelé javította a komfortérzetünket. Egy kellemes vityilló, farönkökből összerakva, benne pedig szaunua, WC, zuhanyzó, konyha mosogatógéppel, két tv, hi-fi… Szóval a kényelemre nem lehetett panasz. Mindez egy tó partján, egy erdő közepén, messze a civilizációtól.
A társaság vegyes volt. Főleg programozók, persze, de némelyiknek volt valami nőnemű kinövése az oldalán – lásd még: oldalborda –, és hozta azt is. (Legalább nem volt gond a takarítással…) Helsinki Beachről csak mi hárman voltunk (Raki, a menyasszonya, és hogy meglegyen a létszám, én), a többiek jegesmedvevadász-területekről jöttek – fene nagy ez a Finnország, és mindenfelé vannak magyarok.
Nem akarom részletesen leírni az embereket, inkább az élményekre koncentrálnék, de a Rezsó Rezső-adaptáció mellett megemlíteném a Doki fedőnevű élőlényt is, mert nem mindennapi jelenség. Ja, volt egy tanárkolléga is, aki finn egyetemistáknak tanít magyart, finnül. Már befűztem, hogy fordítsa le a képregényeimet finnre, és abból majd jól begazdagszok…
Hogy mit lehet egy ilyen helyen csinálni? Adott 8 fiú és 4 lány, ágyak mindenfelé… Nem, orgia nem volt, legfeljebb szolíd szexcsaták zajlhattak a párok között, de ezekből, ha voltak is, engem kihagytak. Emellett erdőbe se nagyon mentünk, nem tudom, miért. Viszont a szaunua kihagyhatatlan volt.
Megvártuk, míg este lesz, borongós köd ereszkedik a fenyvesre, aztán irány a befűtött szauna – természetesen egy szál fütyiben. (Mielőtt túlzottan beindulna a fantáziálás, elárulom, hogy a fiúk és a lányok sajnos külön szaunáztak. Prűd banda volt ez, valahogy sikerült egész életemben ilyenek közé kerülnöm. A francba.)
Sok fejben megfordul, hogy most mi ebben a pláne, szaunázni otthon is lehet.
Most jön a lényeg.
Belátható, hogy az ember hőségtűrő képessége véges, egy idő után még az a 80 fok is túl sok. Ilyenkor le kell hűteni a testet. Erre való a tó.
Az ember úgy, ahogy megteremtették, kirohan a szaunából, ki a házból, el a szoba ablaka előtt (a fényképezőgéppel megáldott sikongató lányok legnagyobb örömére), rohan le a billegős, csúszós köveken a tó felé, miközben a túlparton sötét, borongós ködbe burkolózó fenyőerdőt lát, az egyre közeledő vízfelszínen fodrozódó fagyott pingvinek láttán megfordul a fejében, hogy élete utolsó eseményére készül, majd fejest ugrik…
Az első pár másodpercben még nem érzed, hol vagy. A következő másodpercekben áthűl a bőröd. Még nem telt el 10 másodperc, amikor a zacseszben már jégkockák koccannak egymáshoz… De eddigre már elérted a móló partján levő létrát, ami megmenti az életed.
Ahogy kiérsz, ordítasz egyet, és a tüdőd újra működni kezd.
Ekkor, lemerevedett izmokkal, még mindig pucéran, vissza a házba. De ekkor már nem fázol. Nem is sietsz annyira. Az 1-5 fok körüli levegőben, meztelenül, úgy érzed, meleg napsugarak cirógatják a bőröd… Csak a talpadon ne képződnének jégvirágok…
Vissza a szanuába, indulhat a következő kör.
Ezt mindhárom nap, minden nap kétszer-háromszor eljátszva.
Most már tudom, mit érezhetett Leo a Titanicban. Ez a víz se lehetett melegebb…
Hát ez volt az esti program. Na meg utána az evés, társasjáték (főleg Bass és Rizikó) hajnalig. Nappal pedig kenuztunk és csónakáztunk. Felemelő érzés átvizesedett kesztyűvel fogni a kenu fémnyelű lapátját… Persze nem egy aprócska csónakázó tóról beszélünk, hisz az ezer tó országában vagyunk. Nagy és kiterjedt tó- és folyórendszer volt itt, bőven lehetett hova menni. A víz mellett mindenhol erdő (itt-ott nádas), és elég sok helyen mökkik. Kenuzás közben láttunk nagyobb fajta sziklákat, az egyikre fel is másztunk. (Hatalmas cuppogósan nedves és csúszós zúzmótelepeken nem is annyira egyszerű, ki lehet próbálni. Főleg ha egy medve is kerget közben… és bár minket nem kergetett, biztos nem könnyíti meg a dolgokat.)
Az utolsó nap délután 2-kor megünnepeltük a képregényfigurám szülinapját is. Tudtam, hogy mostanában van valamikor, de a pontos dátumra már nem emlékeztem. Viszont én úgy emlékeztem, hogy csak 1 éves, holott 24. Miket meg nem tud az ember… Tovább fokozta az ünnepi hangulatot, ahogy a lemenő nap fényei megcsillantak a tó partján… Annyira meghatódtam, hogy a meghittségtől átivódva 3 szelet tortát ettem…
Ezután elmentem egyedül csónakázni, és (miután persze kikötöttem) egy nagyon meredek gránitfalra másztam fel – igaz, a sokkal emészthetőbb lankás oldaláról. Onnan néztem végig, ahogy a nap alábukik a fenyvesek mögött. Szép volt, pláne, ha figyelembe vesszük, hogy milyen rég nem láttam már a napot. Hozzátenném, most se, csak a felhők alját láttam, ahogy megvilágítja őket rózsaszínnel… De legalább az égbolt kékségét láthattam itt-ott, és nem csak a szürke felhőket, amik Helsinkiben takarják az eget, ha kell, ha nem. A naplemente után fél 4 körül vissza is értem a mökkibe.
Este még egy kis közös csónakázás, át egy szigetre, visszhangpróbák (egész tisztán visszajött a hang), aztán szauna, és indulás haza. Útközben hazafelé 4 hét után először láttam a holdat, fura, hogy akkor is telihold volt, most is. (Bár, figyelembe véve, hogy a Holdnak 28 napos ciklusai vannak, talán mégse annyira különös.)
Ez is véget ért. Vissza a borongós hétköznapokba…
