… melyben emberekről ejtek szót, de csak úgy szőr mentén
Noha Finnországba jőve hosszan tartó magányra készültem fel, sorsom szerencsére nem alakult ennyire zordan, és néha van esélyem emberi kommunikációra az anyanyelvemen. Mert van itt magyarból bőven.
Ritával itt-tartózkodásom második napján futottam össze, teljesen véletlenül, miközben Leppävaara szupermarketében, a Maxiban próbáltam az életben maradáshoz szükséges földi javakat beszerezni. Ő egyetemi évfolyamtársam volt. Tudtam róla, hogy ő is Helsinkiben van, kaptam is tőle néhány hasznos tanácsot, mielőtt eldöntöttem volna, hogy én is szerencsét próbálok, de arra nem számítottam, hogy rögtön bele is futok majd. Mint kiderült, alig néhány száz méterre lakik tőlem, és nagy bánatomra az is, hogy férje van és kisbabája. Emellett azt is elmondta, hogy a volt egyetemi csoportomból négyen is itt vagyunk Finnországban, és még ketten az évfolyamból. Kicsi a világ.
A munkahelyen sem kell nélkülöznöm a magyar szavakat, ugyanis egy másik magyar sráccal kerültem egy szobába. A projektjeinknek ugyan semmi köze egymáshoz, de már a jelenléte is sok segítséget jelent, és apránként még abba is beavat, hogyan mennek itt a dolgok.
Az ebédidőt azonban nem vele töltöm, mert ő magányosan, otthonról hozott ebédet szeret enni, abból pedig nem ad. Ilyenkor átmegyek hát a Nokia egy szomszédos épületébe, ahol egy maroknyi magyar dolgozik, és velük eszem. Egyikük nagyjából kötelességének érezte, hogy áthívjon egyszer-kétszer, mert rajta keresztül lettem beszervezve (és így tisztes summát kaszált azzal, hogy kijöttem) – azóta pedig a nyakukra nőttem. Úgy látszik, olyan nagyon nem zavarja őket a jelenlétem. Az ebéd egyébként hízókúrás, fix árért bizonyos dolgokból korlátlanul lehet fogyasztani, és mivel enni imádok, bizony el kell még teljen egy kis idő ahhoz, hogy jó magyar szokás szerint ne zabáljam magam rogyásig tele.
Mivel Helsinkiben rengeteg a magyar (többnyire programozók), van egy levelezőlista, amin mindenféle programok szerveződnek, alacsonyröptű eszmék és babaápolási tanácsok cserélődnek. Ezen témák egy mellékágára úsztam rá leglelkesebben, a focira, és becsatlakoztam a heti összecsapásokba. Úgy látszik, Leppävaara egyfajta vidéki kulturális- és sportközpont, mert a meccsek itt zajlanak a lakásomtól nem messze, az erdőszélen, egy határozottan igénytelen, kőmorzsalékkal felhintett pályán. Játszani és haverkodni azért lehet itt is.
A focis brancs irántam legérdeklődőbb eleme Raki névre hallgat, aki szintén Leppävaarán lakik, bár tőlem elég messze. Jó fej srácnak tűnik, még ha már ilyen fiatalon – velem egyidős – be is adta a derekát, és beszerzett egy menyasszonyt. Mellesleg ő hívta fel a figyelmem egy másik magyar levelezőlistára, ami az intellektuális ellenpólus szerepét hivatott betölteni a „hivatalos” magyar levelezőlista receptcserés színvonalával szemben; ez a beszédes Apátia nevet viseli. Innen még nem ismerek ugyan senkit, de ami késik, nem múlik…
Úgy tűnik hát, nem kell minden szabad percemet egyedül, gondolataimba süllyedve töltenem, és kiszabadulhatok néha szerény hajlékom rideg valóságából. Az esték és a hétvégék többnyire azért így is magányosak… de majd csak lesz ez másképp is.
