… melyben folytatom a lakberendezést.
Lássuk, mire jutottam a függönnyel.
Mivel éjszaka fehéren ragyognak a felhők (Helsinki fényei megvilágítják őket, úgyhogy délre, a belváros felé sosincs tök sötét), és egy játszótéri lámpa is erőszakosabban világít be a szobámba, mint az az egészséges alváshoz javasolt lenne, függönyt kellett vennem. A projekt sikerességét úgy tűnt, növeli, hogy még egy csipeszekkel teli karnis is volt a plafonon. Derűlátó voltam tehát.
Persze semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik, némi kreativitással bármiből lehet nagyobb problémát csinálni.
Hisz a finneknél, a bolti választék tanusága alapján, nem általános a karnisos megoldás, helyette egy rúdra kötözik a függönyt, és azon húzogatják kedvükre. Ebből a típusból nagy a választék, még olyan is akadt, ami tetszett. De ez nem kompatibilis az én karnisommal.
Ha az ember tántoríthatatlanul igyekszik alkalmazkodni lakása adottságaihoz, akkor vásznat vesz, a kellő méretre vágatja, levarratja a széleit, stb. Otthon se megy persze ez másképp, csak otthon legalább ismeri az ember a helyi nyelvet, hogy elmagyarázza, mit akar. Mondanom sem kell, ez nem tűnt járható útnak.
Szerencsére van néhány – nem sok – előre elkészített függöny is, szabványközeli méretekben. Véletlenül találtam is nekem tetsző vásznat, korábban lemértem, hogy kettő kell belőle, épp volt is még kettő – nosza megvettem, még azzal a lendülettel hazamentem es felaggattam (megint mászókáztam egy kicsit a gardrób belsejében). Igen ám, de rosszul mértem fel a terepet – mérőszalag hiányában, pusztán lépéshosszra támaszkodva megesik az ilyesmi – és három kellett volna. Másnap vissza a boltba, ahol elhűlve látom, hogy én vettem meg előző nap az utolsó kettőt és azóta se jött újabb… Valamit ezzel még kezdeni kell majd.
