… melyben arról panaszkodom, hogy dolgoznom is kell
Az elmúlt két hét a munka jegyében telt. Napjaim többségében este 11-ig dolgoztam, de volt, amikor csak éjfél után értem haza. Még szerencse, hogy szeretek programozni.
Igaz persze, a rengeteg a jóból is megárt.
Mielőtt felvetődne, hogy vessek magamra, miért nem dolgoztam korábban rendesen, el kell mondanom, hogy nem a saját lazsálásom miatt kell most ennyit dolgoznom. Egyszerűen csak 2 héttel ezelőttre állt minden össze ahhoz, hogy elkezhessem a saját részem. Akkorra lett kész a terv, amire azt mondták, hogy oké, nagyon szép, csináljam (csak előbb írjam meg hozzá a doksit), akkorra lett kész a korábban említett harmincakárhány oldalnyi doksi, és akkorra lettek készen azok a programmodulok, amelyekre az enyémeket építenem kellett. Ha hamarabb kezdtem volna programozni, az olyan lett volna, mint elkezdeni egy ház falát építeni úgy, hogy az alapok még sehol, amúgy Mekk Mester-módra.
Mellesleg sokat örlődtem azon, amikor láttam a „ház falát” összeomlani, sok esetben a rossz alapok miatt, úgyhogy míg a falat raktam, foltozgattatni kellett az alapokat is. Tovább nehezítette a dolgom, hogy az elmúlt két hétben (most vasárnap van) tanfolyamon voltam, ami minden nap reggel 9-től délután fél 5-ig tartott; még ezután mentem be dolgozni 11-ig, éjfélig. Na de nem fárasztalak titeket "sanyarú" sorsommal, nem érzem úgy, hogy szemtelenül alulfizetnék a megpróbáltatásaimat…
Most is bejöttem egy kicsit tesztelgetni, hogy jó-e, amit csináltam, de igazából nincs kedvem hozzá, mert esetleg hibákat találnék, és most nem vagyok ráhangolódva, hogy kijavítsam őket. Helyette a Rettenthetetlent nézem, itt a számítógépen, lehet, hogy befolyásolja a levelem hangulatát. (Emlékeztető: a legkomplikáltabb elektromos ketyere otthon a rádió, számítógépem nyomokban sincs. Úgyhogy bármit is akarok számítógépen csinálni, itt kell bent, az irodában.)
Erről jut eszembe, írok egy kicsit a tanfolyamról, és egy gondolat erejéig erre a filmre is visszatérek.
Szerintem nem olyan rossz dolog néha az iskolapadot koptatni – noha két év tanárkodás megmutatta nekem, hogy habár fölül a gálya, s alul a víznek árja, azért a gálya az úr. Egyrészt fejlődik az ember (márpedig a tudás érték – megfelelő helyen kamatoztatva pénzben kifejezhető érték), másrészt elökörködik a többiekkel az órán, míg a tanár próbálja a gondolatait a tananyagra terelni. Természetesen, mint ex-tanár, volt bennem annyi együttérzés, hogy ne zavarjam az órát, és csak amikor a gyakorlatok jöttek, és amúgy is lehetett beszélgetni, akkor hülyültünk, főleg a mellettem selypítő olasz sráccal.
Mindenki tudja, hogy a férfiakkal általában el lehet dumálni a nőkről és a fociról. Ez az olaszokra, mint sejthető, hatványozottan igaz. Mivel engem a foci, ha mások csinálják, rettentően hidegen hagy, egy fő témánk maradt. Sok mindenről dumáltunk, megtudtam például, hogy mi a hátránya az olasz nőknek, és hogy mit csinálnak a bajszocskájukkal. Nem irigylem őket.
A diáksereglet nemzeti öszetételét tekintve nagyon vegyes volt, ami azért igen szép dolog, mert mindannyian a Nokiának dolgozunk. Ilyenkor érződik igazán, milyen hatalmas cég is ez, és mennyi pénze lehet, ha megengedheti magának, hogy mindenféle országokból Finnországba hozza a dolgozóit két hétre, tanfolyamra.
Egy srác Skóciát képviselte, és többek közt elmondta, hogy a Rettenthetetlent egyrészt nem is Skóciában, hanem Írországban forgatták, másrészt a filmben szereplő két szabadsághős, William Wallace és Robert Bruce nem is élt egy időben. (Már várom, mikor fedezi fel Hollywood Magyarországot – Dózsa György, István király hős parasztvezére Orbán Viktorral karöltve Petőfi Sándor költeményeinek hatására kiűzi Nándorfehérvárból a labancokat… Isteni film lenne!)
Egy indiai csaj elmesélte, hogy egyszer tévedésből evett már tehénhúst. A másik indiai, akivel egyébként egy projekten fogunk dolgozni jövőre, és nagy boldogságomra arra lakik, amerre én, így együtt szoktunk utazni, szóval ő, rátromfolt: rendszeresen eszik tehenet, és nagyon szereti. Elmondta továbbá, hogy Indiába december-január környékén érdemes menni, mert akkor csak 30-35 fok van. Mondott még sok mindent, de egyrészt rossz a kiejtése, másrészt nekem rossz a megértésem, úgyhogy leginkább csak mosolyogtam és bólogattam nagyokat, amikor hozzám beszélt. Ez a kommunikációs forma általában beválik, de kényelmetlenséget okoz, amikor választ, vagy legalábbis valamiféle verbális reakciót várnak.
Volt egy spanyol gyerek is, aki állandóan a gasztronómiáról beszélt és mindenáron finn kajákat akart enni (szegény), de vele nem kerültem közelebbi kapcsolatba, nem sokat beszélgettünk, mert én az ételt megenni szeretem, nem beszélni róla. Na meg persze volt jó pár finn srác is, akik egy része hajlandó volt velünk dumálni, más része nem.
Ennyit a tanfolyamról. Feltűnhetett, mennyi indiai szerepelt a rövid leírásban. (Konkrétan kettő.) Bár Finnországra halfejű szőkeségek vidékeként gondol az ember, Helsinki egészen multikulturális. Rengeteg indiai van itt, még több, mint magyar, pedig mi sem vagyunk kevesen – csak még nem ismerem a többieket. Feketepéter is nagyon sok van Helsinkiben és környékén, bár ők leginkább a belváros vasútállomásának környékén találhatók, a rendőrök pedig előszeretettel ellenőrzik őket.
Valószínű, hogy még egy rakás ember, akit az utcákon látok, külföldi, úgyhogy könnyen lehet, hogy azok a lányok, akiket eddig szépnek találtam, szintén külföldiek. Legalábbis, amikor Finnország más városaiban élő magyaroknak mondtam, hogy azért elvétve látni szép finn nőket is, nagyon hitetlenkedtek.
Azért, nem nagy meglepetésre, Helsinkiben finnből van a legtöbb, akik, hát, tényleg eléggé csúnyácskák.
