… amikor is megérkezem.

Életem első repülőútja különösebb izgalmak nélkül telt. Ez több dolognak is köszönhető: egyrészt nem várta el tőlem senki, hogy én vezessem a repülőgépet, így nyugodtan hátradőlhettem, másrészt  egy barátom sugallatára, aki felhívta rá a figyelmem, hogy a repülőn lehet ingyen inni, ingyen ittam. Nem sokat, épp csak annyit, hogy ne gondoljak arra, hogy életem óhatatlanul egy új szakaszba lép, én idegenbe szakadok, professzionális környezetben kell majd helyt állnom idegen nyelven, olyan technológiában, amivel alig egy hónapja kezdtem ismerkedni.

Amikor azonban landolt a gépem, és megláttam, ki vár a reptéren, elkezdtem komolyan izgulni. Reméltem, hogy csak egy csicska, egy hordár, egy sofőr, vagy ilyesmi, de amikor bemutatkozott, eloszlottak a remények – kétségtelenné vált, hogy ő a leendő munkaadóm, az ő konzultáns cégén keresztül fogok a Nokiának programot fejleszteni. Az illető enyhén fogalmazva sem úgy nézett ki, mint egy jól menő cég feje, noha kétségtelenül jobban öltözött és tisztább volt bármely hajléktalannál. Alacsonyabb volt, mint én, testalkata leginkább egy zsákra emlékeztetett, haja zsíros, körmei gitárosokat és boszorkányokat megszégyenítő hosszúságúak, testét leharcolt ruházat, csupasz lábfejét  nyitott szandál burkolta – októberben, Finnországban. Rusnya arcából sunyi szem csillogott (írisze helyén Dagobert bácsiéhoz hasonlóan néhány dollárjel), ápolatlan arcszőrzetéből humorérzéket nélkülöző ajkak villantak elő.

Úgy tudtam, a Gyűrűk urát Új-Zélandon forgatják, nem Finnországban, az illető ennek ellenére nem annyira embernek, mint inkább gnómnak vagy félszerzetnek tűnt.

Amikor azt mondta, kint vár a kocsija, menjünk, hátrafordultam, azt keresve, mikor megy vissza az első gép Magyarországra… de aztán mégis csak követtem.

Menjünk. Kaland. Vágjunk bele.