... melyben osztom az észt(et)
Az egyik hétvégén átmentünk páran Észtországba. Ahogy Forrest Gump mondaná: az egy egész más ország!
Mi viszi rá az embert, hogy átmenjen Tallinba, egyetlen napra?
Attól függ.
Mint tudjuk, finn pajtásaink agya szinte csak az alkoholszagra durran be, így ők azért mennek át, hogy feltöltsék a piakészletüket az Észtországban sokkal olcsóbban mért nedüvel, s mivel korlátozva van az egy fő által hazavihető szesztartalmú palackok száma, az alkalmat kihasználva idegenbenlétük alatt a saját szervezetük bugyraiban is tetemes mennyiséget halmoznak fel. Egyéb, a világ más dolgai iránt is fogékony emberfajták pedig rengeteg okot találnak arra, hogy kicsit délre hajózva Tallinba kerüljenek: például még nem voltak ott, és mert mindenki azt mondta, érdemes.
Így a péntek esti billiárdozás után kissé kialvatlanul, hajnali 7 körül kezdett gyülekezni hatfős delegációnk. Többnyire magyarok voltunk, az egy szem belga srácot, Michelt pedig a barátnője, Nóra idomítja a magyar parancsszavakra, úgyhogy vele sem volt sok gond, és leginkább magyarul beszélgethettünk.
A hajóra várakozás ideje izgalmasan telt, mivel hatunk közül csupán négynek volt jegye a reggeli hajóra, a maradék két embernek csak a déli hajóra sikerült jegyet foglalnunk. Azonban volt remény, hogy egyszerre hódíthatjuk meg az észt partokat, ugyanis ha valaki nem csekkel be, akkor az ő helye felszabadul, és egyenesen a mi ölünkbe hull. A koránkelés meghozta a gyümölcsét: elsők lettünk a jegyre várók sorában, és sikerült az első két felszabaduló helyet elhappolnunk.
Hamarosan be is szálltunk egy szárnyas hajóba, amely leginkább egy balatoni „Erzsike” nosztalgialadiknak tűnt (igénytelen festés, maszatos, kicsi ablakok, rozoga tákolás), ám akárcsak a Millenium Falcon, ez is többre volt képes, mint azt megjelenése sugallta. Kétszer olyan gyorsan szelte át a tengert, mint a Titanic-jellegű birodalmi csillagrombolók, köszönhetően a hajó oldalán található szárnyaknak, melyek mintegy kiemelik a hajótestet a vízből. Cirka másfél óra alatt Tallinban is voltunk.
Mintha hazaértünk volna.
Rögtön megcsapott minket az ex-szocializmus szele. A gyönyörű tengerparton szörnyű vasdaruk meredeztek, emlékeztetve arra, hogy a hatékonyság és a költségcsökkentés oltárán milyen gyakran áldozták fel a természet szépségét. (Persze a hatékonyság valahol menet közben elsikkadt…)
De nemcsak emiatt éreztük sokkal otthonosabban magunkat. Az emberek emberszabásúak voltak, nem egy kaptafára gyártott halovány csúfságok. Az épületek, a fák, a kultúra, a hőmérséklet, a történelem halvány jelenléte – egy rakás olyan dolog, ami Finnországban csak hosszas keresés után található meg, némi szerencsével. Habár nagyrészt csak az Óvárost fényképeztem, látható volt, hogy ez egy olyan hely, ahol élnek az emberek, ahol van (vagy legalábbis az orosz megszállás előtt volt) igény arra, hogy szép épületek vegyék őket körül, és az élőhelyüknek hangulata legyen.
Még ha az a hangulat leginkább a Süsüből lehet is ismerős...
Az Újváros, melynek arculata a szoci időkben alakult ki, természetesen igénytelen és lepusztult, de legalább "otthonosan" lepusztult. Imádom a finn erdőket, de Tallinban találtunk olyan fafajtákat (gesztenye, platán), amelyek Finnországban nemigen honosak, és ez megint olyan érzést adott, mintha kicsit hazalátogattunk volna. Délben kisütött a nap, és csak sütött, és csak sütött...
Nem.
Az Finnország, ahol csak süt. Tallinban melegít is.
Igazából sok mindent nem csináltunk. Rövid óvárosi nézelődés után úgy döntöttünk, hogy a kirakat után megnézzük, hogy milyen az a rész, ahol az átlagember él és ténykedik, hogy igazi észt életképet lássunk. Hova mehettünk volna máshova, ha igazi életet akarunk látni, mint a piacra. (Ezt a választást kicsit megsegítette az a tény, hogy Misi, a belga srác hamisított CD-ket akart venni, ám a helyiek megszimatolva bennünk az angolul beszélő szerzői jogvédőket, nem fedték fel előttünk ezek lelőhelyét.)
A piac igazi forgatag volt, ahol rögtön fel is szerelkeztünk savanyú káposztával, retekkel és más olyan dolgokkal, amik Finnországban vagy nem kaphatók, vagy vagyonokba kerülnek. Az emberek, a finn viselkedésminták után meglepő módon, úgy viselkedtek, mintha emberek lennének, az árusok kedvesen kóstoltatgatták velünk portékáikat. A piacot megunva alig félórányi sétálás után elértünk egy barokk (?) stílusban épült kastélyhoz, ami összehasonlítva a Magyarországon felhalmozott kastélyokkal nem volt nagy szám, benn is csupa giccses, aranyozott márványbóvlival, de Finnországban még ilyen sincs, és kicsit olyan hangulatom lett, mintha osztálykiránduláson lennék. (Bent elég sok belga festmény lógott, Misi büszkén mutogatta is őket.)
Aztán kimentünk a tengerhez, ahol élvezkedtünk egy kicsit, majd hosszasan tanakodtunk, hogy busszal vagy gyalog hatoljunk újra be az Óvárosba, ebédelni egyet. Gyalog mentünk, és útközben belebotlottunk az orosz piacba, ahol vettem egy Levi’s hamisítványú pólót (azóta is bírja - a szerk., 2014), és megörvendeztettem az eladót orosz tudásom kései maradványaival: etá, szkolká, szpászíbá és végül dászvidányjá!
Visszataláltunk az Óvárosba, ahol továbbra is eléggé határozatképtelennek mutatkoztunk az ügyben, hol ebédeljünk. Végül csak találtunk egy helyett a Pikk utcán, ahol iszonyú jó sajtlevest ettem, és a főétel is ehető volt, bár kicsit csontos és mócsingos. Úgy tűnt, hogy szinte mindegy, hogy ki mit kér másodiknak, ugyanúgy nézett ki mindenkié.
Ezután némi mászkálás a kacskaringós kis utcácskákon fel a várba. Igazi várfal, nagydarab templomok, a hibernált Han Solo tallini domborműve, ilyesmik. A szokásos dolgok.
Mivel Olívia Túró Rudit akart venni, Misiék pedig bort, kellett találni egy boltot, ami viszont szombat este 6 körül már nem olyan könnyű. Elkezdtünk kérdezősködni, ám az információgyűjtést nehezítette, hogy a „Do you speak English?” kérdésre az általános válasz az volt: „Pá ruszki.” Azt pedig mi már elfelejtettük. Újfent összeült a kupaktanács, mindenki bedobta a közösbe ötszavas orosz szókincsét (nagy viták voltak azon, hogy a bolt mágázin-e vagy sem – a kérdés azóta is kínoz álmatlan éjszakáimon), és újult erővel új ártatlan járókelőkre csaptunk le. Nagy nehezen elmondták, merre menjünk.
Itt már igénybe vettük a kiöregedett Ikarusokkal feltuningolt helyi tömegközlekedést, természetesen kollektíven menetjegy-váltás nélkül. Megtaláltuk a boltot, ahol nekiláttunk fellendíteni a magyar ipart és mezőgazdaságot néhány magyar termék vásárlásával – Finnországban még az sincs, talán a Globus kechupot leszámítva.
Egy órával a hajó indulása előtt gyülekező a szupermarket bejáratánál, újabb haditanács azügyben, hogy ha nem érjük el a hajót – és erre jó esély volt – akkor hol aludjunk. Természetesen visszafelé is blicceltünk, eljutottunk oda, ahonnan a csodabusszal korábban elindultunk. De a kikötő még messze, ráadásul jócskán fel voltunk málházva. Megint utazni kéne. Fel is szálltunk valamire, s miután elindult velünk a jármű, elkezdtük zaklatni utastársainkat kérdéseinkkel, melyek azt firtatták, hogy vajon hova megy ez a járgány. Nem sokkal lettünk okosabbak; úgy tűnt, a buszon rajtunk kívül csak oroszul és észtül beszélő részegek utaznak, így hamarosan le is szálltunk. Kis futás ösztönszerűen északkeleti irányba, ahol elviharzott előttünk a 2-es villamos. Raki felkiáltott: „Futás, ez jó lesz!” Mit lehet tenni, hittünk neki.
Vad iramba kezdtünk, és a hatból hármunknak (Misi 8 üveg borral a kezében kicsit lassabban szaladt) sikerült is elérnie a rozsdászöldben pompázó tömegközlekedési varázslatot. Szerencsére tényleg jó irányba ment, a kikötőtől nem messze pakolt le bennünket. Telefon a többieknek, hogy jöjjenek bátran – foglalt. Ki az ördöggel beszélhetnek? Izgalom-hegyek, egyszer csak megszólal Judit telefonja (ő velem együtt elérte a villamost) – a lekésők mondják, hogy jönnek mindjárt.
Elindultunk becsekkolni a hajóra. Hirtelen majdnem berúgtunk a hasonló járatban levő finnek erős alkoholos kipárolgásától. A homályos tekintetű, vörös orrú, arcbőrben több helyütt elpattant erezetű finnek még sorban állás közben is gyűrték magukba a söröket, és tiszta szerencse volt, hogy nem egy irányba dőlöngéltek, hanem össze-vissza, mert így tudták támogatni egymást. Visszaváltottuk az észt koronánkat finn márkára, amit meglehetősen barátságtalan, a kifüggesztett rátákkal csak köszönőviszonyban lévő árfolyamon tehettünk csak meg. (Amikor keveselltem a markomban csörgedező márkákat, megkérdeztem, hogy ez-e minden, erre válaszul kaptam róla nyugtát is.) Közben befutott a hatfős társaság második fele is, így mind együtt szívhattuk a finnek bűzét.
Az utazás visszafelé kicsit érdekesebb volt, mint odafelé, egyrészt a levegő magasabb alkoholtartalma miatt, másrészt a finnek egy emberként sandítottak a tévére, amiben akkor ment a finn-amerikai világbajnoki jégkorongmeccs, amit a finnek derekasan meg is nyertek. Ujjé! Végre érzelmi reakciókat láttam, finnektől!
